Elif Öztürk képei a Kırkpınar Olajbirkózó Bajnokságról

Elif Öztürk az edirnei Kırkpınar Olajbirkózó Bajnokságon készítette az alábbi képeket, melyekkel nem mellesleg 3. helyet ért el sport kategóriában a World Press Photo 2019 versenyen.

Gyalogtúra az Ihlara-völgyben

Amikor átnéztem a kütahyai, rodostói és fekete-tengeri kirándulás alkalmával készített fényképeket, elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz rá, újra kimozdulok a városból. Manapság szervezett utazások terén is nagyon nagy a kínálat, rengeteg cég hirdet megfizethető áron egy-két napos városnézős, strandolós, múzeum látogatós vagy éppen természetjáró kiruccanást. Ezek közül ezúttal egy kappadókiai ajánlat keltette fel az érdeklődésemet.

Pedig az időjárás nem volt túl bíztató, mert bár a kirándulás idejére jó időt mondtak, a felvezető hét minden napján esett.

Másrészt egy nappal az indulás előtt még nem volt megfelelő cipőm. Mivel szóba sem jöhetett, hogy a legutóbbi túra során több komoly vízhólyagot okozó bakancsomat újra felvegyem, az esőcseppek között lavírozva elindultunk a legközelebbi sportboltba. Nehezített körülmények között kellett megoldani a bevásárlást, mert az út egy részén metró pótló buszok jártak, ráadásul a szombati tömeg sem volt túl kellemes. Az már csak hab volt a tortán, hogy egy lépcsőzés során sikerült megbotlanom és meghúznom a bokámat.

Mindenesetre letudtuk a bevásárlást és hazavonszoltuk magunkat. Este előkerestem a bokaszorítómat, elkészítettem pár szendvicset, és feltöltöttem a fényképezőgépem akkumulátorát.

Vasárnap reggel rutinosan otthon felejtettem a mobil telefonomat, de ezt nem is bántam különösebben. A nap hétágra sütött, a bokám sem fájt túlzottan, a cipőm pedig kimondottan kényelmes volt.

Kappadókia egyébként egy hatalmas és varázslatos hely, már az időszámításunk előtti 6. századi feljegyzések is megemlékeznek róla. Sok érdekes sziklaképződmény található itt, melyeket az évek során a területen letelepedett különböző hitű és kultúrájú társadalmak lakásokká vagy közösségi helyekké (például templomokká) alakítottak. Ezek egy része látnivalóként funkcionál, másokba pedig hotelt építettek. De akinek mindez nem elég, az részt vehet egy hőlégballonos utazáson is – ha a pénztárcája és az időjárás engedi.

Mi az Aksaray régióban a Hasan hegyi – jelenleg inaktív – vulkán korábbi tevékenységei során kialakult Ihlara-völgyben, a Melendiz patak mentén túráztunk egészen Selime városáig, ahol meglátogattunk egy valaha volt kolostort is. A séta nem volt túlzottan megerőltető, de azért így is sikerült megmásznunk egy-két emelkedőt.

Közben persze szorgosan fotóztam. Bízom benne, hogy az alábbi képek nemcsak engem ösztönöznek a következő utazásra, hanem titeket is. Kalandra fel!

A 14. Rodostói Magyar Nap margójára

Már tavaly elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, idén részt fogok venni a rodostói magyar napon. Törni tudtommal nem törött el semmi, az eső viszont szakadt, így elég kalandosra sikerült a kirándulás. De azért nem panaszkodom.

Rodostó (törökül Tekirdağ) városa azért fontos nekünk magyaroknak, mert itt élt száműzetésben II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal, Csáky Mihály és Mikes Kelemen. Róluk emlékeznek meg minden évben a cseresznye fesztivál keretében megrendezésre kerülő magyar napon, amiről majdnem lemaradtam idén is. Hiába próbáltam ugyanis tavasszal többször tájékozódni a programokról, még az esemény előtt két héttel sem találtam semmi relevánsat az interneten.

Végül azért sikerült időben értesülnöm a dologról és szerencsére volt is lehetőségem ellátogatni a Márvány-tenger partján fekvő városba, ahol ez évben június 3-án, pénteken 14 órakor kezdődött a magyar nap. Nagyjából egy időben egy elég komoly zivatarral. Emiatt sajnos elmaradt az érdeklődés és a tervezett programok több mint fele is.

Azért így is sikerült részt vennem két koszorúzáson és meghallgatnom jó pár beszédet, de a további koszorúzásokra, a Rákóczi emlékbélyeg bemutatására és a Mikes Kelemen törökországi leveleinek legújabb török kiadását ünneplő kerekasztal beszélgetésre sajnos nem került sor. Pedig közben elállt az eső és kisütött még a nap is.

Mit volt mit tenni, kihasználtam a hirtelen jött szabadidőt és a búzamezők mellett lesétáltam a majdnem teljesen kihalt tengerpartra, hogy hallgassam egy kicsit a vízcsobogást, majd tettem egy kört a városban. Este pedig részt vettem az immár hagyományos gulyás partin, ahol ebben az évben a Band of Streets zenekar szolgáltatta a zenei aláfestést.

Ami nekem a magyar napról leginkább hiányzott, azok a magyarok voltak. Mert bár a főkonzulátus és a nagykövetség dolgozói, valamint Rodostó testvérvárosaként Kecskemét polgármesteri hivatala és díszvendégként Tarlós István is képviseltette magát, Törökországban élő magyarokkal nem igazán sikerült összefutnom. Kivéve Nikit, akivel ott helyben el is határoztuk, hogy ha törik, ha szakad, egyszer igenis összehozzuk a törökországi magyarságot.

A tengert ölelő város madártávlatból:

Elugrottunk a Fekete-tengerhez

Mivel már majdnem nyolc éve szívom Ankara száraz és nem kifejezetten tiszta levegőjét, elég sok por felgyülemlett bennem. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy pár hete hirtelen felindulásból lefoglaltam két helyet egy fekete-tengeri kiruccanásra.

Ezzel nemcsak a férjemet, hanem magamat is megleptem, mert én inkább amolyan otthonülő típus vagyok. Vagy legalábbis eddig azt hittem. Kétségtelen, hogy én jól érzem magam egy helyben is, mert szeretek rajzolni, fényképeket szerkeszteni és írni. Viszont jobban belegondolva arra jöttem rá, hogy mivel a kiköltözés utáni öt szűk esztendőt a megélhetésért való harc töltötte ki, én tulajdonképpen hozzászoktattam magam ehhez a fajta életmódhoz. Hiszen régebben még arra sem volt lehetőségem, hogy hazautazzak Magyarországra látogatóba, nemhogy kirándulni vagy nyaralni menjek.

Szerencsére (vagy inkább a sok lemondásnak, a kitartó tanulásnak és munkának köszönhetően) ez a tendencia az utóbbi pár évben változóban van. Mostanában különösen igyekszem aktívabb lenni, már csak azért is, mert ha így haladnék, egy pár hónapon belül sikerülne elérni az általam ideálisnak gondolt testsúly kétszeresét. És bár szeretem a kihívásokat, ez a dolog valamiért nem szerepel a célkitűzéseim között.

Az egészségesebb életmódhoz első körben úgy próbálok közelebb kerülni, hogy munka után nem buszra vagy kocsiba szállok, hanem inkább haza sétálok. Ezzel pedig le is zárul a gondolatkör, hiszen visszatértünk a porhoz. Mert hogy abból kénytelen vagyok útközben elég sokat lenyelni. Lehet, hogy éppen ezért tűnt fel az a hirdetés, amely egy egy napos fekete-tengeri túrát hirdetett. Nem fürdőzést vagy kellemes városnézést, hanem túrát(!) – körülbelül 10 kilométer gyaloglással. Vettem egy nagy levegőt és a férjemmel való egyeztetés után gyorsan regisztráltam.

A vasárnapi 6 órás kelés persze nem esett túl jól, és a kb. 4 órás buszúton sem volt túl sok élményben részünk, de mindenért kárpótolva éreztük magunkat, amikor a tengerhez közeledve szemen (és szíven) ütött minket a burjánzó természet és nagyot szippantottunk magasabb nedvességtartalmú és sokkal tisztább levegőből.

Kicsit fárasztó, de nagyon szép nap volt. A rengeteg vizuális élmény mellett néhány vízhólyaggal is gazdagodtam, de még így is megérte.

A túra során nagyon sok fényképet készítettem, ebből láthattok alább egy kis ízelítőt.

Kütahya, a múzeumok és porcelán városa

Március elején volt szerencsém eltölteni majdnem egy hetet az Ankarától valamivel több, mint 300 kilométerre fekvő, körülbelül 570 000 lakosú Kütahya (kiejtés Kütahja) városában. Annak ellenére, hogy nem nyaralni vagy kirándulni mentem, sikerült magam egészen jól éreznem.

Az utazásom apropóját az adta, hogy hosszú évek bürokratikus útvesztői után végre elérkezett az idő, hogy megújuljon az 1980-as években megnyitott kütahyai Kossuth ház állandó kiállítása. Ez alkalomból Törökországba látogatott a Magyar Nemzeti Múzeum négy munkatársa, akikhez én a második héten csatlakoztam.

A Kütahyába érkezésem előtt még naívan azt gondoltam, hogy mire én odakerülök, már minden olajozottan fog menni. Persze ez nem teljesen így történt, amit tulajdonképpen nem is bántam. Így legalább nem unatkoztunk. Jöttünk, láttunk, gyalogoltunk, beszélgettünk, fotóztunk, fúrtunk, faragtunk, olvasztottunk, ragasztottunk, matattunk, kutattunk, mostunk, vasaltunk, varrtunk, bosszankodtunk, viccelődtünk, intézkedtünk, magyaráztunk, győzködtünk, alkudoztunk, megegyeztünk… és győztünk.

De térjünk csak vissza történetünk elejére. Egy vasárnapi napon kerekedtem fel Ankarából, hogy elcsípjem a Kütahya felé reggel hétkor induló buszt, melyre már napokkal azelőtt megvettem a jegyem. Az ágyból való kivánszorgás utáni nagy rohanásban éppen csak egy pillantást tudtam vetni a telefonomra, mely gyanús módon előző este 11 óra körül egy darab nem fogadott hívással gazdagodott. Nem volt túl sok időm ezen agyalni, mert hamar kiértem a pályaudvarra, ahol azzal fogadott az adott busztársaság fülkéjében üldögélő két kedves bácsi, hogy törölték az adott járatot. Volt tehát bő egy órám arra, hogy lézengjek egy kicsit, majd benyomjak egy enyhén túlárazott, viszont nem túlságosan finom reggelit, és értesítsem az akkor még Kütahyában tartózkodó váltótársamat arról, hogy a megbeszéltekhez képest késni fogok egy órát.

A tengeri herkentyűk kedvelőinek: Halas pult Ankarában

Törökországban rengeteg mindent lehet szeretni. Az én listámon például a természeti adottságok és az emberek életszeretete mellett dobogós helyen áll a gasztronómia. Kedvelem a magyarhoz közel álló ízeket, az otthonitól nagyon különböző aromájú sajtokat, a sok friss zöldséget és gyümölcsöt, valamint az ezekből készült ételeket. Az sem utolsó, hogy szinte minden étteremből és kisebb közértből lehet házhozszállítást kérni. Sőt, egy pár éve a nagyobb áruházláncok boltjaihoz ingyenes mini busz járatok is voltak, de manapság ezeket már ritkán látni.

Vásárlás közben sokszor ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy elővegyem a telefonomat, és készítsek egy pár képet a számomra érdekes dolgokról. A minap épp ezeket böngésztem, és megakadt a szemem a tucatnyi halpultos fotón. Nem azt mondom, hogy Magyarországon sehol sem lehet friss tengeri herkentyűket kapni, de a törökországi kínálat még mindig magasan veri az otthonit. Ankara például az ország közepe táján helyezkedik el, mégis hetente többször töltik fel az egyik kedvenc áruházunk halstandját, ahol egy kis borravalóért a dolgozók kibelezik, megpucolják, megtisztítják és kifilézik a vevő által kiválasztott példányokat. Csak arra érdemes odafigyelni, hogy a pult másik oldalán álló alkalmazott lássa is, amint a kikészített tálcára tesszük az aprót. Ami pedig a tengerhez közelebb fekvő települések halpiacait illeti, azokat csak az erős idegzetűeknek ajánlom, mert elkepesztően változatos és hatalmas mennyiségű kínálattal lehet arrafelé találkozni.

Ha az árakra is kíváncsiak vagytok: jelenleg 1 török líra 123 forintnak felel meg, ennyivel kell tehát beszoroznotok a kis táblácskákon látható számokat.

Csak egy kattintás: Képes törökországi körutazás Volkan Andaç jóvoltából

Nem tudom, hogy ti hogy lesztek vele, de nekem első pillantásra szimpatikusak voltak Volkan Andaç fotói. Nemcsak azért, mert a népszerű turista központoktól az eldugott keleti falvakig Törökország legkülönbözőbb helyeire elkalauzolják a nézelődőt, hanem mert még a klasszikus fénykép-témákat is képes egy más szemszögből bemutatni.

Isztambul

Terepszemle: Macskalesen egy kedves török angóra cicával

Itt van az ősz, itt van újra. A tavaszi fáradtságot sikeresen átmentettem erre az évszakra is, de aki pihenés helyett egész nyáron dolgozik, az ne is számítson másra. Viszont egytől egyig megérkeztek az eddig szabadságon lévő kollegák, így visszatértünk a részmunkaidős kerékvágásba, ami kevesebb pénzzel, viszont több szabadnappal jár. Utóbbiak java részét sikerült eddig alvással töltenem, de mára már annyira kipihentem magam, hogy muszáj egy új bejegyzéssel jelentkeznem, különben nem hagyna aludni a bűntudat.

A napokban megint összefutottam Cukorfalattal, akit szívem szerint lekaptam volna az ablakpárkányról, hogy jól megnyomogassam, de végül győzött a józan ész, aminek köszönhetően karmolás nyomok helyett egy pár aranyos képpel távoztam a helyszínről. Íme!

Úton hazafelé: Augusztusi pillanatképek Ankarából

Mivel az elmúlt hetekben többen is csatlakoztak a lassan, de biztosan gyarapodó Nagy Utazás közösséghez, úgy érzem, hogy itt az ideje egy kicsit részletesebben bemutatni a várost, ahol immár több mint 4 éve élek. Mivel nem kenyerem a statisztikákban és a száraz tényekben való turkálás, így inkább fényképekkel és néhány frappánsnak szánt, de nagy valószínűség szerint kissé sablonosra sikeredett megjegyzéssel készültem.

Az alábbi fotókat a telefonommal készítettem múlt péntek délután munkából hazafelé sétálva, ami egyébként egy kb. 40 perces, kisebb-nagyobb emelkedőkkel és lejtőkkel tarkított esemény, és rendszerint a nap fénypontja – de csak addig, amíg haza nem érek. Mivel a képek csak a város egy bizonyos részét mutatják be, ne vonjatok le messzemenő következtetéseket belőlük, aki a több tízemeletes házakkal megtűzdelt lakótelepekért vagy az óvárosokért van oda, az is talál Ankarában kedvére való helyet.

A munkahelyem a csendes és viszonylag újépítésű Gaziosmanpaşa kerületben van, valahol az Atakule bevásárlóközpont és a Kocatepe mecset között.

Parkolóhelyet találni ezen a városrészen sem könnyű, így az utcák széleit ellepik az álló autók, a házak előtt nem ritkán két-, néha három soros formációt is felvéve.

Magas sarok és kettős mérce: Törökországi divatmustra

Nemrég azt vettem észre a statisztikákban való turkáláskor, hogy valaki a „meztelen török lányok” kifejezésre rákeresve lyukadt ki a blogomnál. Gondolom a korábban leközölt címlap nem hagyja hidegen az effajta ínyencségre vágyó látogatókat, bonuszként pedig itt egy szaftos kis montázs szexi török hölgyekkel fűszerezve. Ennél többet már tényleg nem tehetek…

Hogy a témánál maradjak, azért az emberek többsége öltözködéskor itt is inkább a kényelmet és célszerűséget tartja szem előtt. Rengeteg stílus képviselői megtálalhatóak, a nyáron is fejkendőt és hosszú kabátot viselőktől az egész évben tűsarkúban és miniszoknyában tipegőkig. Emósokat és rockereket Ankarában viszont csak elvétve látni, legalábbis a mi környékünkön.

Ezzel a bejegyzéssel amúgy nem egy általános kép kialakítása a célom, hanem az, hogy egy pár kiragadott példával illusztrálva ráirányítsam a figyelmet arra, hogy a török fővárosban mennyire sokszínűek az emberek – mind öltözködésben, mind pedig gondolkodásmódban.

Először jöjjenek a hölgyek, később pedig majd rátérünk az urakra is, persze csak ha van rá igény. 🙂

Tavaszi pillanatképek: Ankara, Törökország

Én személy szerint nagyon vártam már a tavaszt, mert sokkal könnyebb kiverni a csipát reggelenként a szememből, ha szikrázó napsütésre és madárcsicsergésre ébredek. És munka után hazafelé sétálva legalább tudok egy-két fényképet készíteni, mert még mindig fenn van a nap.

A jó időnek és a hosszabb nappaloknak persze nem csak én örülök. Egyre több embert látni kéz a kézben andalogni az utcákon esténként, és a belvárosi zöldövezetek is egész nap dugig vannak. Itt például a Hattyúk Parkjában üldögélő sokaságot csodálhatjátok meg.

Kerim Yavuz török festőről

Kerim Yavuz 1953-ban született Isztambulban. Gyermekként sok időt töltött az édesapja stúdiójában, aki a fiához hasonlóan autodidakta módon fedezte fel a festészet rejtelmeit. Kerim Yavuz az isztambuli vízművek alkalmazásában dolgozott egészen 1999-ig, amikor is nyugdíjazták. Azóta minden szabadidejét a Bayrampaşa kerületben lévő műtermében tölti, és csoportos kiállításokon vesz részt. A festő kedvelt témái az Isztambul utcáit rovó piros villamosok, és a tenger hullámaival egybeolvadó (vagy épp azokkal küzdő) utasszállító hajók.

Az idei hó: Februári pillanatképek Ankarából

Az elmúlt napokban kb. öt embert láttam elcsúszni és/vagy elesni, beleértve jómagamat is. Ne aggódjatok, nem lett semmi bajom, szépen ki vannak párnázva a csontjaim. 🙂

Most megint hó alatt szuszog Ankara. Szerencsére mi nagyon jó helyen lakunk, gyalog is el tudunk intézni mindent. Sajnálom is az úton keresztbeforduló rutinos minibusz és taxi sofőröket, akik sehogy sem tudják megmászni a friss hóval borított emelkedőket, amiket én pár perc alatt örömittasan hódítok meg. El is tölt ilyenkor a büszkeség, és némi kárörvendés, hiszen itt általában nem a gyalogos, hanem az autós az úr.

Ha még több, borongós időben készített és enyhén homályos (de azért hangulatos) képre vágysz, akkor azokat alább megtalálod.

Ahol édes az élet: Mutatós török desszertek

Az úgynevezett gazdasági válság Törökországba való begyűrűzése után itt is felélénkültek a kis és nagyvállalkozások. Manapság is kb. félévente cserélődnek az emeletes házak aljában helyet kapó üzlethelyiségek bérlői, mi pedig mindig nagy érdeklődéssel várjuk, hogy az átépítés után milyen árengedmények és ingyenes promóciós termékek sülnek ki az aktuális helyből.

Nemrég fedeztük fel ezt a cukrászdaként is funkcionáló újonnan nyílt pékséget (törökül: fırın), ahová becsalogatott minket a friss péksütemények illata.

A Trójai faló esete a tartózkodási engedéllyel

November közepén újra ellátogattunk az Ankarai Rendőr-főkapitányságra a férjemmel, hogy kiváltsuk (értsd, megvegyük) az éves tartózkodási engedélyemet. Ezek a kiruccanások eddig nem tartoztak a pozitív élmények közé, hiszen alkalmanként átszámolva akár 80-90 ezer forintot is otthagytunk a pultnál. Ráadásul az összeg minden évben változott, úgyhogy ezúttal is egy kisebbfajta gyomorgörccsel közeledtünk az ügyintézőhöz, idegesen szorongatva azt a kis megtakarított pénzünket.

De lássatok csodát, ez évben nemhogy emelkedett volna, hanem csökkent a törökországi tartózkodási engedély ára, így alig 20 ezer forint kiadásával megúsztuk a kalandot. Egy percig erősen gondolkodtuk, hogy érdemes lenne-e megvenni az engedélyt az elkövetkezendő 5-10 évre, de mivel a közeljövőben be fogom adni a kérvényt a kettős állampolgárságért, ennek nem lett volna sok értelme.,

Boszniai barátnőm nem volt ilyen szerencsés, mert az ő országával még mindig a régi megállapodás van érvényben, így ebben az évben több mint 100 ezer forintot kellett kifizetnie, hogy itt maradhasson.

Szóval miután bemutattuk a nyugtát és újra kitöltöttük azt az adatlapot, amit minden egyes évben elénk tolnak, beugrottunk a közeli plázába. Az AnkaMall Ankara egyik legrégebbi és legnagyobb bevásárlóközpontja, csak egy köpésre a piros metró Akköprü elnevezésű megállójától. Ott jártunkkor épp a görög eposzok és a Tüzes Anatólia táncegyüttes legújabb turnéja által ihletett kiállítás foglalta el az első emelet nagy részét. Láttunk több gigantikus Trójai falovat, színes ruhakölteményeket és harci öltözékeket.

Ha inspirációt keresel a farsangi vagy egyéb jelmezedhez, esetleg házilag is elkészíthető kiegészítők után kutatsz a bohó vagy orientális stílusú szerelésedhez, a következő képek között tálalsz ötleteket bőven.