Mindenhol jó, de a legjobb otthon

Alig hiszem el, hogy már több, mint másfél év telt el a legutóbbi, ramadánról szóló bejegyzésem megjelenése óta. Különos érzés visszagondolnom arra a napra, még most is kicsit beleremeg a gyomrom. Akkor még egy ankarai társasház harmadik emeletén, egy piros kanapén ülve pötyögtem a laptopomon. Emlékszem, hogy éppen a cukor ünnep zajlott. A környék csendes volt, de bennem viharok dúltak. Egyszerre voltam ideges és izgatott, nosztalgikus és bizakodó, szomorú és boldog.

2017 júniusában már több, mint fél éve készültem arra, hogy 9 év után visszaköltözzek Magyarországra. Terv szerint haladtam, szisztematikusan felszámolva a törökországi életemet. Addigra már elváltam, megírtam a felmondó levelemet, elkészítettem az önéletrajzomat, megcsináltattam a macskák útleveleit, és elkezdtem kiselejtezni a dolgaimat. De hátra volt még az adminisztráció és a hazaút megszervezése.

Arra készültem, hogy hátrahagyjam az otthonomat és hazaköltözzek.
Pedig nem volt ez mindig így.

Máig emlékszem arra az időszakra, amikor sehol nem találtam a helyem. Amikor semmi nem volt jó és minden fájt. Törökországban még nem sikerült beilleszkednem, de Magyarországra látogatva már idegennek éreztem magam. 

Igyekeztem minél hamarabb átlendülni ezen a kényelmetlen és elkeserítő helyzeten és egyéb elfoglaltságot keresni. Érdeklődéssel kezdtem figyelni a környezetemet, és azt, hogy az milyen hatással van rám. Kinyíltam a világ felé, az pedig belém költözött. Elfogadóbbá váltam. Aztán elmúlt az otthontalanság érzése, kiegyensúlyozottabb lettem, egyre könnyebben találtam meg másokkal a közös hangot.

Néha mindenki elveszettnek és magányosnak érzi magát. De ez csak egy átmeneti állapot. Ne keseredj el, ha nem találod a gyökereidet vagy ha úgy érzed, hogy senki nem ért meg. Ne várj, cselekedj. Beszélj magadhoz, hangosan. Senki más nem fog úgy megérteni, mint te. Állj a tükör elé, nézz a szemedbe. Fogd meg a kezed. Nem csak átvitt értelemben. Az ölelés akkor is jól esik, ha nem mástól jön. Nyugtasson a tudat, hogy ha a máshol nem is, de magadban mindig otthon leszel.

 

Ahol valóra válnak az álmok

Vasárnap este hét órakor írom ezeket a sorokat. Már kezd sötétedni odakint, de a madarak még vígan csiripelnek. Áramlik be a finom esőszag a nyitott ablakon. Az idilli nyugalmat csak az utcán csörgedező vízen átsuhanó autók zaja töri meg. De már az sem túl sokáig, mert közeledik az egész napos böjtöt megkoronázó iftár vacsora ideje, és akkor elcsöndesül majd minden odakint. Ramadán van. A tizedik, mióta Törökországba költöztem.

Manapság sokat gondolkodom azon, hogy mennyi mindent éltem át, meg és túl, mióta itt vagyok. Hogy milyen más volt minden tíz évvel ezelőtt. Rengeteget változott ez az ország, ez a világ. És velük együtt én is.

Huszonhárom éves voltam az első ramadánom idején. Egy friss menyecske, akinek a legfőbb célja az volt, hogy minél boldogabbá tegye a férjét, minél könnyebben beilleszkedjen, és minél hamarabb találjon munkát. Nem beszéltem a nyelvet, nem ismertem a kultúrát – és igazából önmagamat sem. Egy bőrönddel és egy hátizsákkal indultam el otthonról anno, mert azt hittem, hogy megtaláltam életem nagy szerelmét. Azóta persze kiderült, hogy mégsem. De nem bánom, hogy így alakult.

Az a szép és egyben félelmetes ebben a dologban, amit úgy hívunk, hogy jövő, hogy soha nem tudhatjuk igazán, hogy mit is hoz. És mindabból, amit hoz (vagy éppen nem hoz), amúgy is csak egy töredéket vagyunk képesek felfogni, attól függően, hogy éppen mennyi minden mással vagyunk elfoglalva.

Most harminchárom éves vagyok. Már nem házas, de nem is munkanélküli. Sok tapasztalattal és két macskával gyarapodtam az elmúlt évek során. Még mindig pozitív vagyok, de már nem naív, és sokkal kevésbé engedékeny, sokszor már-már kegyetlenül kemény.

De ma nem keménynek, hanem olyan furcsán könnyűnek érzem magam. Pedig nem vagyok egy modell alkat. Egész hétvégén nem mentem sehova, nem szóltam senkihez. Az utóbbi mozgalmas hetek után jót tesz nekem most ez a kis csönd. A gondolataim sem túlságosan erőszakosak vagy fürgék, könnyedén tudom őket pozitív irányba terelni.

Délben vettem egy hosszú fürdőt. Sokáig áztattam magam a forró vízben. A vérnyomásom közben annyira leesett, hogy alig bírtam kikászálódni a kádból. Néha jó belesüppedni a lágy melegbe. Még akkor is, ha utána kell egy hideg zuhany, hogy magához térjen az ember.

Azóta a nappali kanapéjának egy pontját mélyítem a hátsó részemmel. Közben megint eleredt az eső. Szorgosan csepereg. Elmossa a port, felfrissíti a levegőt, energiával tölt fel. Erre szükségem is lesz a következő időszakban.

Múlt héten még frusztrált ez a dolog. Az újrakezdés. Hogy megint egy olyan ponton vagyok az életemben, amikor újra kell kezdenem. De mostanra már hozzászoktam a helyzethez. Hiszen tulajdonképpen nagyon is szerencsés vagyok, hogy van lehetőségem újrakezdeni. Bár, ha úgy vesszük, ezt a lehetőséget én magam teremtettem meg sok kompromisszum és lemondás árán, hosszú hónapok, évek alatt.

Nemrég egy pár ismerőssel beszélgettünk. Egyikük azt mondta, hogy milyen jó lenne, ha működnének ezek a szerencsét hozó szökőkutak vagy lakattal és cetlikkel teletűzdelt falak és kerítések. Milyen jó lenne, ha lenne egy olyan hely, ahol tényleg valóra válnak az ember kívánságai. Én erre ösztönösen a halántékomhoz szorítottam a bal mutató újjamat. Nem azért, hogy azt jelezzem, hogy hülyének tartom őt. Hanem, hogy megmutassam azt a helyet, ahol valóra válnak az álmok.

Én nem azért vagyok annak a híve, hogy minden agyban dől el, mert nem vagyok elég laza vagy romantikus. Én is szeretek és szoktam is sodródni néha az árral. De ilyenkor emlékeztetem magam, hogy csak szorgalommal és kitartással lehet elérni egy célt, és képes leszek idejében kikelni a kényelmes, “forró fürdőből”.

Az ankarai özönvízekről

Teljesen Noénak érzem magam, mert tegnap túléltem egy újabb ankarai özönvizet.

Félreértés ne essék, a török főváros közvetlen közelében nincs se folyó, sem pedig tenger. Viszont van egy olyan érzésem, hogy a kedves hozzáértők nem fektettek (itt sem) túl sok időt és energiát a csatornarendszer kiépítése előtt annak szakszerű megtervezésébe. Ezt az állításomat támasztja alá többek között az a tény, hogy Ankara bizonyos kerületeiben folyamatosan kellemetlen szag árad a lefolyókból.

Nyilván mindenhol problémát okoznak a tavaszi zuhatagok, és Ankara mentségére legyen mondva, hogy a tegnapi erőteljes és jégdarabokkal megbolondított esőzés nem mindennapi jelenség volt, és országszerte lehetett tapasztalni negatív hatásait.

Ugyanakkor a fővárosban már egy enyhe zápornál valamivel erősebb esőzéskor is gondok vannak. Ilyenkor az sem segít, ha vízálló cipőt vagy csizmát visel az ember, mert a lejtős utcákon néhol bokamagasságban hömpölygő áradaton való átkeléskor olyat lehet csobbanni, hogy legalább térdig fröccsen a víz. Ez még hagyján, de aluljárók és autóutak válnak használhatatlanná, lebetonozott felületek omlanak be, és a csatornákból kifelé (!) ömlik a víz.

Mindeközben ugyanúgy száguldoznak az autósok, ami nemcsak azt jelenti, hogy az égiekkel együttműködve így magasabb (mondhatni teljesen profi) szinten áztatják el a szerencsétlen gyalogos alsóneműjét is, hanem mert nyilvánvalóan balesetveszélyes helyzetet teremtenek.

De szerencsére tegnap én épségben hazaértem, hogy egy forró zuhany után újfent arra a megállapításra jussak, hogy még mindig a természet az úr.

A képek forrása: Sabah.

Vigyázzatok magatokra!

Az utóbbi hónapokban egyre többet hallom a következő kifejezést családtagoktól, barátoktól, ismeretlen ismerősöktől: Vigyázz magadra! Ez a jótanács egyszerre esik jól és szomorít el. Mert ugyanúgy tele van szeretettel és törődéssel, mint aggódással és keserűséggel. Az a szomorú igazság, hogy nem számít, hogy mennyire vagyunk körültekintőek – képtelenség kikerülni az élet tartogatta összes veszélyt.

Eddig azzal nyugtattam magam és az engem féltőket, hogy a most még leginkább a Közel-Keletre jellemző terrorizmus Törökország fővárosában nem gyakori. Sajnos ez az állítás már nem helytálló.

Az elmúlt fél évben három robbantás rázta meg Ankarát. A legutóbbi terrortámadás tegnapelőtt történt a város szívében (Kızılay), közel a Güvenpark melletti buszmegállókhoz. A célpont egyértelműen a civil lakosság volt. Mindennapi emberek. Mint te vagy én.

A merénylet 37 halálos áldozatának és több, mint 100 sérültjének fényképei azóta elárasztották a közösségi oldalakat. Az itteni internet szolgáltatás egyébként választásokkor, politikai botrányok idején és az országot érintő terrortámadások után valahogy mindig bizonytalanná válik. Legalább annyira, mint az itt élők jövője.

Tegnap láttam először azokat az arcokat, melyeket vérben áztatott a március 13-ai szomorú vasárnap. A 15 éves gokartozó kisfiúét, angol tanárnak készülő fejkendős egyetemi hallgató lányét, az egyik helyi kosárlabda csapat fiatal kapitányáét, a kétgyermekes anyukáét, a Galatasaray csapatában játszó focista apukájáét, a 6 és fél hónapos magzatát elvesztő súlyosan sérült asszonyét…

Közben politikai karikatúráktól, vezetők erős szavú nyilatkozataitól, hétköznapi emberek szitkozódásaitól, hozzáértők találgatásaitól és fejtegetéseitől harsog a media. De a város csendes. Félelmetesen csendes.

Ami manapsag történik a világban, arra már nincsenek szavak. Káosz van. Az egyik oldalon gyűlölet, elkeseredettség, nincstelenség, korrupció és erőszak. A másikon gazdagság, boldogság, kreativitás, szeretet és jóindulat. De vajon melyik fél kerül ki győztesen ebből az “összecsapásból”?

Azt mondják, hogy reméljük a legjobbakat, de készüljünk a legrosszabbra. Én igyekszem ennek az elvnek megfelelően élni, de tapasztalataim szerint vannak olyan dolgok, amikre lehetetlen felkészülni.

Sok mindent nem tudtam elkepzelni, mielőtt 2008-ban Törökországba költöztem: a mandulával töltött olívabogyó ízét, a fejkendős néni kéretlen tanácsait arról, hogy hogyan lehet könnyen teherbe esni, az orchidea gyökérből készült tejes főzet illatát vagy az érzést, amikor a mindennapok olyan súllyal nehezednek rá az ember mellkasára, hogy reggel alig bír kievickélni az ágyból.

Ma hajnalban ébredtem. Ez amúgy egy elég szokatlan dolog, mert nagyon szeretek aludni, néha ébren is álmodom. Az egyik közeli mecset imára hívó éneke keltett fel. Csípős kora tavaszi hideg volt. Elbotorkáltam a nappaliig, hogy az ablakot kinyitva jobban halljam az élőben felcsendülő szívszorító dallamot, mely eltért a szokásostól. Nemcsak azért, mert nem egy recsegő felvétel volt, hanem mert azt jelentette, hogy valakit temettek.

Tekintve, hogy ma 2016. március 15-e van, szerettem volna valami felemelő dologról írni. Valami nemesről. Valami szívet melengetőről. De sajnos ez nem sikerült. Majd talán legközelebb.

Macskák a mecsetben – képgaléria

Az alábbi fényképek az isztambuli Aziz Mahmud Hüdayi Mecsetben készültek Arif Hudaverdi Yaman jóvoltából, aki az Anadolu Hírügynökségnél dolgozik. A mecset arról lett ismert, hogy az azt vezető imám megnyitotta kapuit a kóbor macskák előtt. A képek tanulsága szerint ezt az ott imádkozó hívők sem vették rossz néven.

Kétszeres macskatulajdonosként teljes meggyőződéssel állítom, hogy az állatok közelsége jobbá és boldogabbá tesz minket. Mert nagyon jól tud esni például, amikor az ember reggel felébredve hanyatt fordul, és rögtön rámászik a mellkasára egy kis doromboló szőrgombóc.

A korábbi bejegyzéseim között találtok még több macskaságot.

Lapozz, ha szeretnél még több képet látni.

Határtalan ország (videó)

Az egyik bank ezzel a jópofa reklámfilmmel ajánlja szolgáltatásait, melyben bemutat egy párat a törökökre jellemző tulajdonságokból. Ez persze csak a jéghegy csúcsa, de ízelítőnek nem rossz.

“Mi nem kedveljük a hétköznapi dolgokat. Az itt élők képesek az összes határt átlépni. Ez a határokat nem ismerő emberek országa. Az örömünk is határtalan, a bánatunk is. Ha viccelünk, az így tesszük… Így egyezünk meg az alkudozás végén… Csak nálunk van ilyen vendégszeretet, ilyen segítőkészség… Az étvágyunk is határtalan, a nagylelkűségünk is. A képzelőerőnk végtelen, a kreativitásunk mindenkiénél nagyobb. Mindez másoknak túlzásnak tűnhet, szélsőségesnek tekinthetnek minket. De mi ezt az országot, a minket egyedivé tevő összes tulajdonságáért határtalanul szeretettel szeretjük.”

A világ legtöbb országába járatokat indító THY török légitársaság következő reklámja is nagyon jól sikerült. Ebben négy kis barát nézi a felettük nap mint nap elszálló repülőgépeket, és arról ábrándoznak, hogy egyszer majd náluk is landol egy, ha nagyon akarják.

A kép forrása: haber8.

Tipikus török reggeli

Nem sokszor áll el a szavam, de ezt a képet nézegetve úgy érzem, hogy nem kell semmit hozzátennem. Szerintem a látvány magáért beszél.
UI: Nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek!

Kép forrása: Breaky Breakfasts.

Ki nevet a végén?

A török cserediákok, sorozatok és éttermek szépen lassan begyűrűznek Magyarországra is, melynek következtében egyre jobban teret hódít a nyelv és kultúra. Tapasztalatom szerint ez ellentétes érzelmeket vált ki az otthoniakból. Egyesek örömmel nyugtázzák, hogy nem kell többé külföldre menni, hogy megtapasztalják a legendás török vendégszeretetet, mások pedig félnek attól, hogy a keleti ízekkel együtt beáramlik majd az iszlám vallás és látásmód is.

Ez a jelenség persze nem új keletű. A különböző gazdasági, katonai és politikai közösségekbe való belépés után a határok megnyíltak a többi tagállam lakosai előtt. Az internet elterjedése után ledőltek az információáramlás korlátai, még jobban elkezdtek keveredni a népek és kultúrák. Lehet azon vitatkozni, hogy ez jó vagy rossz, de ez nem változtat a tényen, hogy erőteljes külső beavatkozás nélkül az úgynevezett globalizáció folyamata megállíthatatlan. A mai világban pedig nagyon kevés olyan ország van, melynek vezetlői nem félnek bevállalni radikális lépéseket.

Néha az alapvető emberi jogok a származástól függenek

4 évvel ezelőtt, egy pár héttel a Törökországba érkezésem után történt, hogy a férjem nagymamájánál vendégeskedve fültanúja voltam egy érdekes telefonbeszélgetésnek, ami az egyébként angol tanár (tehát egyetemi végzettséggel rendelkező) nagynéni és egy ismerőse között zajlott le. Az akkor még igencsak kezdetleges töröktudásommal csak annyit sikerült elcsípnem, hogy rólam beszélve a következőt jegyezte meg a nagynéni: “De ő nem olyan ám, mint a többi külföldi”. Később aztán megkérdeztem a férjemet, hogy mégis mire véljem ezt a kijelentést. Ekkor hallottam először, hogy itteniek köztudatában milyen élénken él az a gondolat, hogy a külföldiek erkölcstelenek. Erre az igencsak meglepő hírre egy kényszeredett mosollyal és egy legyintéssel reagáltam. Ekkor még azt gondoltam, hogy ez mégiscsak túlzás, és nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak.

Közben minden nap szorgalmasan jártam a nyelviskolába, sok más, jóravaló külföldi fiúval és lánnyal egyetemben. Már-már el is feledkeztem a dologról, amikor az egyik orosz osztálytársam megemlítette, hogy ha teheti, inkább nem szólal meg nyilvános helyen az anyanyelvén. Ezen egy pillanatra elgondoltam, de hamar túlléptem rajta. Úgy voltam vele, hogy biztos csak egy kicsit paranoiás.

Aztán valamivel később Yabancı Gelin néven egy érdekes valóság show ment az egyik országos csatornán, ahol külföldi lányokat zártak össze török pasikkal és az ő anyukájukkal. A műsort (valamint egy autót, házat és némi pénzt) az a pár nyerte, amelyik hajlandó volt a fináléban összeházasodni. A programban egyébként Halas Almiréna magyar modell is részt vett, de végül nem ő, hanem egy (a készítők által amerikainak álcázni próbált) orosz lány és egy fiatal török focista  fiú “nyert”. A csaj egyébként nem sokkal ezután már munkát keresett. Ezt első kézből tudom, mert ő is elküldte az önéletrajzát arra a bizonyos álláshirdetésre. Kicsi a világ.

Terepszemle: Macskalesen egy kedves török angóra cicával

Itt van az ősz, itt van újra. A tavaszi fáradtságot sikeresen átmentettem erre az évszakra is, de aki pihenés helyett egész nyáron dolgozik, az ne is számítson másra. Viszont egytől egyig megérkeztek az eddig szabadságon lévő kollegák, így visszatértünk a részmunkaidős kerékvágásba, ami kevesebb pénzzel, viszont több szabadnappal jár. Utóbbiak java részét sikerült eddig alvással töltenem, de mára már annyira kipihentem magam, hogy muszáj egy új bejegyzéssel jelentkeznem, különben nem hagyna aludni a bűntudat.

A napokban megint összefutottam Cukorfalattal, akit szívem szerint lekaptam volna az ablakpárkányról, hogy jól megnyomogassam, de végül győzött a józan ész, aminek köszönhetően karmolás nyomok helyett egy pár aranyos képpel távoztam a helyszínről. Íme!

Úton hazafelé: Augusztusi pillanatképek Ankarából

Mivel az elmúlt hetekben többen is csatlakoztak a lassan, de biztosan gyarapodó Nagy Utazás közösséghez, úgy érzem, hogy itt az ideje egy kicsit részletesebben bemutatni a várost, ahol immár több mint 4 éve élek. Mivel nem kenyerem a statisztikákban és a száraz tényekben való turkálás, így inkább fényképekkel és néhány frappánsnak szánt, de nagy valószínűség szerint kissé sablonosra sikeredett megjegyzéssel készültem.

Az alábbi fotókat a telefonommal készítettem múlt péntek délután munkából hazafelé sétálva, ami egyébként egy kb. 40 perces, kisebb-nagyobb emelkedőkkel és lejtőkkel tarkított esemény, és rendszerint a nap fénypontja – de csak addig, amíg haza nem érek. Mivel a képek csak a város egy bizonyos részét mutatják be, ne vonjatok le messzemenő következtetéseket belőlük, aki a több tízemeletes házakkal megtűzdelt lakótelepekért vagy az óvárosokért van oda, az is talál Ankarában kedvére való helyet.

A munkahelyem a csendes és viszonylag újépítésű Gaziosmanpaşa kerületben van, valahol az Atakule bevásárlóközpont és a Kocatepe mecset között.

Parkolóhelyet találni ezen a városrészen sem könnyű, így az utcák széleit ellepik az álló autók, a házak előtt nem ritkán két-, néha három soros formációt is felvéve.

Munka, látástól Mikulásig: Idén is elmarad a nyaralás

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy két és fél hónappal a nyelviskola befejezése után, tavaly novemberben találtam egy jó állást. Jelenleg is egy kis magánrendelőben vagyok részmunkaidős recepciós. A részmunkaidő ez esetben azt jelenti, hogy általában heti háromszor dolgozom reggel 9-től este 18:30-ig, a többi napom pedig szabad.

A munka néha nagyon kényelmes, főleg most, hogy szabadságon van a főnököm, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, úgy általában mindenki más a városban.
Máskor viszont reggeltől estig rohangálok, kapkodom a telefonokat, időpontot egyeztetek, teszt-eredményeket hajkurászok, pénzt hajtok be, vagy éppen valamilyen fontos iratot kézbesítek. Előfordul az is, hogy valaki késői időpontot kér, és ha egy nagykövetről vagy egy sok papírmunkával járó találkozóról van szó, akkor bizony nekem is maradnom kell. Volt már olyan, hogy este 9-ig bent voltam az irodában, máskor meg már 5 órakor hazaengedtek.

A rendelőbe főleg az ankarai nagykövetségek dolgozói járnak, ezért a felvételnél az angoltudás volt az elsődleges szempont. De mivel jönnek hozzánk tanulás, munkavállalás vagy letelepedés céljából külföldre (általában Kanadába, Ausztráliába vagy Új-Zélandra) utazó törökök, illetve az ENSZ által támogatott, sokszor pár éve már itt élő menekültek is, ezért nagyban megkönnyíti az életemet, hogy tudok törökül.

Egy kis kérdezz-felelek: Interjú Petrával

Egy pár héttel ezelőtt megjelent egy velem készült online interjú a Turkinfo nevű oldalon. Gondoltam, megosztom veletek a képekkel, linkekkel és egy-két extra bekezdéssel feltuningolt verziót, fogadjátok szeretettel!

1. Mit lehet tudni Rólad? Milyen részleteket osztanál meg szívesen az olvasókkal?

Sziasztok! Engem Petrának hívnak. 27 éves, legtöbbször vidám, mindig gyakorlatias és kedves, ugyanakkor inkább távolságtartó, és mit szépítsem, kissé lusta lány vagyok. A száraz részletekkel most nem untatnálak titeket, lesznek azokra utalások az alábbiakban.

2. Mióta élsz Törökországban, mi vitt oda?

Elöljáróban megjegyzem, hogy soha nem gondoltam volna, hogy külföldön, különösen nem, hogy Törökországban kötök ki. Én otthon is jól éreztem magam, mindig akadt munkám és egyéb elfoglaltságom, meg amúgy sem voltam soha az a kalandvágyó típus. Ezért bizony sok ismerősöm igencsak meglepődött, amikor meghallotta, hogy ide költöztem.

2008 nyara óta élek Törökországban, ahova a férjem hozott, nemcsak átvitt értelemben. Mi 2006-ban, egy régebbi közösségi portálon ismerkedtünk meg. Az oldalra én egyetemistaként regisztráltam, hogy ily módon szabad utat adjak a közgazdász-turizmus szakra járó, akkoriban eléggé elnyomott művészi vénámnak, és a hozzám hasonlóan festeni, írni és kézimunkázni szerető emberek után tudjak legálisan kémkedni.

Többen kínosan mosolyognak, amikor meghallják, hogy mi az interneten találkoztunk, amit őszintén szólva én egyáltalán nem értek. Körbenézve még most is azt látom, hogy a “való világban” köttetett kapcsolatok többsége sem funkcionál – enyhén szólva – tökéletesen.

3. Miért döntöttél úgy, hogy blogot kezdesz írni? Mióta írod? Van valamilyen ars poeticád, amit az írásaidban követsz?

A blogolásban a kiköltözésem után merültem el. Akkor még csak unaloműzésképpen írtam, mindenféle művészetekkel kapcsolatos témáról (angolul). Aztán amikor a bátyám másfél évvel ezelőtt azzal kezdett cikizni, hogy akcentusom van, és egy pár héttel később anyukámmal beszélgetve nem jutott eszembe a “serpenyő” szó, akkor elhatároztam, hogy eljött az idő, hogy annak ellenére, hogy jelenleg nincs magyar nyelvű billentyűzetem, elkezdjek az anyanyelvemen is írni.

Furcsa módon, egy pár hónapon belül több rendszeres olvasóm volt, pedig akkor még a barátok és családtagok sem tudták, hogy miben mesterkedem. Aztán szépen lassan rámtalált a felelősségtudat, és elkezdtem nyelvtanulást segítő, tanácsadó, meg egyéb tájékoztató jellegű bejegyzéseket gyártani, különös figyelmet fordítva arra, hogy közben azért én is jól érezzem magam. Mert szerintem valamilyen szinten mindenki a saját maga szórakoztatására fektet annyi energiát és időt a blogolásba, kötelességszerűen nem is lehetne ezt a dolgot hosszú távon csinálni.

Engem nagyon motiválnak az olvasóktól kapott levelek, és az, hogy mennyire személyes dolgokat írnak le bennük, hogy milyen iszonyatosan őszintén, nyíltan, rengeteg bizalommal fordulnak hozzám tanácsért, segítségért vagy csak egy objektív véleményért. Meg kell, hogy mondjam, néha nagyon elérzékenyülök olvasás közben, és sajnos a munkám miatt sokszor nincs időm mindenkinek olyan hosszan és kielégítően válaszolni, mint ahogy azt szeretném.

4. Emlékszel-e, hogy mi volt az, amit az elején a legfurcsábbnak tartottál Törökországban?

Az első, legérdekesebb élményeim közé tartozik, amikor házasságkötés után a férjem családjánál voltunk vendégségben, és én megdicsértem az anyósom táskáját, aki fogta magát, és azt csupán félig (!) kiürítve azonnal nekem ajándékozta. Ez egyrészről mélyen meghatott, másrészről bűntudatot keltett bennem, mert én csak udvarias szerettem volna lenni. Azóta sem használtam a hatalmas mosolygó arcot viselő, fehér bőrből készült túlméretezett válltáskát, amit persze féltve őrzök egy biztos helyen, ami most hirtelen nem jut eszembe… Persze csak viccelek!

Hogy nem csak jót írjunk… Nagyon elképedtem, amikor az egyik török tanárom elmesélte, hogy azon a vidéken, ahonnan ő származik, a meny nem szólhat közvetlenül az apósához, csak az anyóshoz suttoghat, aki közvetíti a mondanivalóját.

Az is furcsa volt, hogy bár az országban egész éven át megtalálható mind a 4 évszak, mégis import gyümölccsel és zöldséggel vannak tele a fővárosi boltok. És hiába termelnek ki elképesztő minőségű textileket az itteni gyártók, a többség mégis előnyben részesíti a világmárkák bazárokban kapható kínai koppintásait. Persze a törökök világhíresek az élelmességükről, nyilván ezeket is helyben állítják már elő.

Nagyon meglepődtem, amikor szembesültem azzal, hogy a modern török nagyvárosokban dominacipős és picsaszoknyás (már elnézést) egyetemista lányok császkálnak, akik képesek minden elképzelhetőt elkövetni, ha valamit el akarnak érni. A falvakban és külvárosokban pedig fejkendőt, nyáron is hosszú ballonkabátot viselő, a családjukért önmagukat teljes mértékben (néha nem igazan önszántukból) feláldozó asszonykák robotolnak. Azért nem kell aggódni, a többséget szerencsére itt is az átmenet képezi. De még hogy!

Ez tehát egy hatalmas, gyönyörű, sokszínű és kissé félelmetes fergeteg, a kontrasztok és szélsőségek országa. Az egyes tájrészek közötti nyelvi, kulturális, fejlettségi és éghajlati különbségek elképesztőek. Ezért Törökországot röviden bemutatni egyszerűen nem lehetséges, és az ember akkor is minden nap lát új, furcsa dolgokat, ha már hosszú évek óta itt él.

5. Van-e olyan, amit soha nem tudnál megszokni, vagy akár képtelen vagy elviselni? A mentalitásbeli különbségek közül mi az, ami ilyen-olyan irányban a legjobban eltér a magyartól?

Én tartom magamat az általam kicsit átfabrikált, jobb megszokni, mint gyomorfekélyt kapni mondáshoz, és igyekszem a lehető leghamarabb beépíteni magam az épp aktuális környezetembe, és annak szerves, termékeny részévé válni.

De ti nyilván azért vagytok itt, mert szeretnétek egy pár pikáns, felemelő vagy épp idegborzoló török sajátosságról hallani. Lássuk csak… Nemrég hallottam, hogy már Magyarországon is volt embert felszeletelős emberölés, úgyhogy az itteni becsületgyilkosságok és családtagról családtagra öröklődő vérbosszúk már nem hatnak a meglepetés teljes erejével, főleg hogy ebben a témában készült sok török és nemzetközi filmes produkció.

Sokan, sok helyen beszéltek már a magyar szemmel kaotikusnak tűnő közlekedésről vagy a törökök hirtelen hangulatváltási képességéről is. Ne értsetek félre, én is szeszélyes vagyok, de itt különösen nagy adag (és némi kisebbségi érzéssel keveredett) önérzet szorult az emberekbe, akik még mindig nem nagyon tudnak mit kezdeni az itteni tabutémákkal és túlságosan misztifikálják a nyugatot.

Pedig én mindig mondom a csípőtájban picit bőségesebben megáldott, egy leheletnyivel alacsonyabb török lányoknak, hogy Európában vagy Amerikában ők számítanak egzotikusnak, és ne fessék már unott szőkére a szép, selymes, sötét hajukat.

Törökországban szemrebbenés nélkül, hosszasan megbámulják a világos hajú és szemű, fehér bőrű külföldieket. Ehhez én nem vagyok hozzászokva, és nem is nagyon szeretem pl. azt, ha mindenféle felvezető udvariassági kérdés nélkül személyes dolgokról kezdenek el tudakozódni, főleg ha az illető férfi. Viszont amíg csak ilyen gondjaim vannak, úgy gondolom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van.

Az azért néha elszomorít, hogy mivel én nem vagyok török, sok (tanult és tanulatlan, érettebb és fiatal) itteni lány próbálja meg folyamatosan „jobb belátásra bírni” a sármos férjemet, akár akkor is, ha én jelen vagyok. Na de erről majd máskor fogok beszélni.

6. Mi az az öt dolog, amiért rajongsz Törökországban, a törökökkel kapcsolatban? 

Én imádom a török ételeket. A pudingokról, helvákról, baklavákról és egyéb desszertekről különösen sokat tudnék beszélni, de az írásos bemutató nem érhet fel pl. egy kóstoló erejével, így inkább nem kínoznék senkit.

Kedvenceim az aszalt finomságokat, házi készítésű püréket, levelek és fűszerkeverékeket áruló úgynevezett kuruyemiş boltok is, ahol kilószámra lehet venni a szotyit vagy épp a datolyát. A fehér sajtok és ízesített (marinált és töltött) olívabogyók széles palettája is mindenképp figyelemreméltó.

Szeretem a törökök közvetlenségét, és bár én nem nagyon használom ki a látványosan külföldi arcberendezésem által (is) kiváltott messze földön legendás török szívélyességgel járó előnyöket, azért a nyelvtudásomnak (meg persze a rátermett férjemnek) köszönhetően, eddig hihetetlenül gyorsan oldottuk meg a hivatalos ügyintézéssel járó problémákat. Itt sokszor elég egy köztisztviselővel jóízűen elbeszélgetni, és máris lerövidül a várakozási idő.

A törökök érdeklődésének, kíváncsiságának ugyanannyi hátulütője, mint előnye van, de mindenképp érdekes, amikor a Magyarországról először picit lenezően vélekedő emberke 5 perc beszélgetés után már magyar feleséget akar keríteni az egyedülálló fiának. Ezt már többször hallottam.

Az is nyilvánvaló, hogy itt nem ugyanúgy értelmeznek, és jóval gyakrabban használnak olyan alapvető szavakat, mint „barát” vagy „szeretlek”, ami a (néha szándékosan) naiv külföldieket mindig meglepi és sokszor meg is téveszti. Főleg ha azt látják, hogy az előbb még hangosan veszekedő családtagok a másik percben egymás vállára borulnak, a harmadikban meg esetleg kibeszélik a másikat. Ha ilyesmi esetleg velünk esik meg, ne vegyük magunkra. Itt sem rossz-szándékúbbak az emberek – kivéve persze, ha egy féltékeny török barátról vagy barátnőről van szó, aki nem értékeli, hogy a párja a mosolygós külföldivel beszélget…

Szeretem a régi török (Kemal Sunal) filmeket, és a néha kicsit butácskára sikerült, kis költségvetésű, oktató jellegű török filmeket. Ezek a programok nagyon sok olyan témára rávilágítanak, ami egyébként nehezen jut el egy itt élő külföldihez. A TV-ben látható tucatnyi házastárskereső műsoron is nagyokat szoktunk derülni.

7. Mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?

A családom és barátaim. A többi lényeges dolog, mint például: étel, ital, ágy, levegő (és természetesen imádott férjecském és a macskánk) itt is megtalálható. Ráadásul az olyan csodálatos dolgoknak köszönhetően, mint a telefon, csomagküldés vagy internet, manapság már nem könnyű elszigeteltnek lenni, kivéve persze ha az ember azt akarja.

8. Van-e olyan szerinted, amit a magyarok nagyon is megtanulhatnának a törököktől? Esetleg fordítva?

Szerintem senki ne tanuljon el túl sok dolgot a másiktól, inkább tökéletesítse azt, amije van, abból nem lehet probléma. Az egyik országban sikeresen működő politikai, társadalmi vagy szociális rendszer nagyon balul üthet ki pár száz kilométerrel arrébb. Másrészt én nem szeretek belemenni olyan dolgokba, hogy ez meg az itt jobb vagy éppen rosszabb, maradjunk csak annyiban, hogy más. Esetleg nagyon más.

9. Ankarában élsz, a török fővárosban. Sok török szerint a város túl szürke és korát tekintve “nincs semmilyen atmoszférája”. Számodra milyen ott az élet?

Én szeretem az itt uralkodó kisvárosias jelleget, az ebben az országban (a mai világban már lassan mindenhol) oly értékes jó közbiztonságot. Gondolok itt most az esti hírek szerves részét képező, legfőképp az ország keleti részén megfigyelhető terrorizmusra.

Persze néha nosztalgiázva emlékszem vissza, hogy Magyarországon felnőve macskaköves utakon, és (jobb esetben) szépen felújított barokk és reneszánsz épületek és kastélyok között járhattam, de tisztában vagyok vele, hogy most nem Európában, hanem Ázsiában élek. Legalábbis földrajzilag.

10. A blogod alapján vannak már ottani munkaerő-piaci tapasztalataid. Milyen fontos különbségekkel szembesültél Magyarországhoz képest?

Ez egy nagyon jó kérdés, amire szeretnék egy nagyon lényegre törő, segítőkész és tömör választ adni, de ez nem igazán lehetséges. Talán a legjobban úgy tudnám ezt összefoglalni, hogy itt az alkudozás az élet minden területén fontos szerepet játszik, és a magánszektorban néha elég nehéz érvényesíteni a korábban kialkudott feltételeket.

Munkakereséskor megdöbbentett, hogy leginkább 30 év alattiakat keresnek, és ezt nyíltan beleírják az álláshirdetésekbe. A munkaórák is hosszabbak, mint amihez otthon hozzászoktam, és itt a legtöbben még szombaton is dolgoznak. A munkakörülmények és juttatások persze munkahelyről munkahelyre változnak, úgyhogy szerintem nem érdemes ezekről általánosságban beszélni. Konkrét példáim és történeteim persze vannak dögivel, de ezekbe most nem mennék bele.

Azt még had mondjam el, hogy közalkalmazotti rendszer nagyban különbözik a magyarországitól. Itt az egyetem után még neki kell ugrani egy központi vizsgának, ami után az állam akár az ország másik felére is kihelyezheti az embert. Nyilván ennek vannak bizonyos korlátai, pl. ha valaki házas.

11. Másik kultúrából jöttél, meg kellett szoknod egy egészen újat. Biztosan van egy vicces sztorid, ami ennek az ismerkedési folyamatnak a kapcsán megtörtént Veled.

Szerintem erről csináljunk majd egy másik interjút, egy nagyon titkosat, lehetőleg kódírással, inkább csak halvány utalásokkal és álnevekkel…

12. Mi az, amit a körülötted levőknek megtanítottál/átadtál/megmutattál a magyar kultúrából? Hogy értékelik Magyarországot körülötted?

Ez nagyon változó, sok Magyarországgal kapcsolatos tévhit él az itteniekben.

Van Magyarország-mániás nagybácsi, aki több évig dolgozott Debrecenben, és máig féltve őrzi az ott vásárolt porcelánt a vitrines szekrényben, de olyan unokatestvér is akad, aki (annak ellenére, hogy ezt többször is erőteljesen cáfoltam) még mindig azt hiszi, hogy nálunk a Kirill abc-t használják.

Amúgy nem akarok én senkit traktálni vagy tanítgatni, aki kérdez, annak hosszasan válaszolok. Jó drámai érzékem van, így az elbeszéléseimnek általában rögtön megvan a hatása.

13. Hol érzed magad „otthon”, hol az itthon-otthon-haza?

A hazám mindig is Magyarország marad, amit utolsó vérig szeretek, és teljes mértékben elfogultan magasztalok és védelmezek, de szerencsére már eljutottam arra a szintre, hogy már Törökországban is otthon érzem magam.

 

Elérkezett az idő egy kis szemétkedésre

Amikor először jártam Törökországban, rögtön feltűnt, hogy nem nagyon vannak kukák az utcákon. A helyiek nyugodt szívvel dobálják az út mellé a szemetet, én meg sokszor több száz méteren át szorongatom az üres vizesüveget.

Ami a háztartási hulladék elszállítását illeti, azt is kényelmesen oldják meg Ankarában. A nap folyamán egy zacskóba gyűjtik a melléktermékeket, amit aztán a házmester felkap az ajtók mellől, és kitesz a járda szélére. A kupacok a vendéglátóhelyek mellett néha elérik a méteres magasságot is. Késő este aztán jönnek a kukások, hogy összeszedjék azokat. Ebben az időszakban lehet látni sok “gyűjtögetőt” is, akik az útszéli szemétdombokat vizsgálva műanyagra, papírra vagy épp kidobált bútorokra vadásznak.

Ennek a módszernek persze megvannak az árnyoldalai is. A szép nyári estéken például „rohadtul” erőteljes szag terjeng az utcákon, ami a szemét elszállítása után sem tűnik el nyomtalanul. A kupacokat sokszor feltúrják a kóbor állatok is. Azt sem árt észben tartani, hogy a Ankarában gyakoriak a csótányok és a rágcsálók.

Azért az is érdekelne, hogy hogyan működik a szemétszállítás Isztambulban, vidéken vagy a nyaralókörzetekben. Akinek van erről infója, nyugodtan hagyjon egy megjegyzést.

Időjárásjelentés a Közel-Keletről

Felhívom minden kedves turista-jelölt figyelmét, hogy Törökországban manapság fürdőgatya és bikini olvasztó meleg van. Én még bírom a harcot, de az aszfalt már rég feladta. Pakoláskor érdemes bedobni egy-két otthoni olcsó naptejet is a bőröndbe, mert az itteni márkák átszámítva jó pár ezer forintba is belekerülhetnek. Jó nyaralást mindenkinek, aki ezt most megteheti. Nagyon irigyellek benneteket, legalább hozzatok nekem jófajta magyar szalámit és pirospaprikát!

A kép egy helyi üzletlánc (Makromarket) egyik boltjában készült.