Mi folyik Törökországban? Élő beszámoló a 2016-os katonai puccskísérletről

Azt javaslom, hogy vészhelyzet esetére minden Törökországban tartózkodó magyar állampolgár mentse el és írja is le magának az itteni magyar kirendeltségek éjjel-nappal hívható ügyeleti telefonszámait.

Ankara: 0533 699 36 94
Isztambul: 0533 375 87 15

2016. 07. 15 – péntek

23:00

Már lassan fél órája köröznek a katonai repülőgépek Ankara felett olyan alacsonyan, hogy a sötétben is tisztán ki lehet venni a körvonalaikat. Mikor felettünk szállnak el, akkora zaj van, hogy nem halljuk egymás szavát.

Isztambulban a katonaság (Jandarma) lezárta a Boğaziçi és Fatih Sultan Mehmet hidakat, Ankarában pedig Kızılayt.

23:08

Binali Yıldırım török miniszterelnök közleményéből azt tudtuk meg, hogy a török katonai erők egy csoporta megkísérelte megtámadni a legfontosabb kormányzati épületeket.

23:14

Helikopterek köröznek felettünk – Çankaya, Ankara.

23:22

A török miniszterelnök élőben beszélt a Haber Türk TV riporterével, amíg le nem keverték, hogy bejelentsék a török szárazföldi erők (Türk Sılahlı Kuvvetleri) hivatalos e-mail címéről érkezett közleményt, mely szerint a katonaság átvette a kormánytól Törökország irányítását.

23:30

A bejelentés után Bekir Bozdağ török igazságügyi miniszter beszél előben, cáfolva a katonaság bejelentését, biztosítva a lakosságot arról, hogy a megmozdulás elfojtása érdekében minden tőlük telhetőt megtesznek.

Az internet szolgáltatás akadozik, mindenki igyekszik az interneten hozzájutni a legfrissebb hírekhez. Nemcsak a Facebook tölt be nagyon lassan, hanem a WordPress is, ezért nem tudom olyan gyorsan frissíteni ezt a bejegyzést, mint amennyire szeretném.

Ankarában az éttermek bezártak, a bárokból és kocsmákból kiszűrődő zene elhalkult. A szomszédos házból taps hallatszott a katonai puccs bejelentése után, a távolból lövések és szirénák hangja töri meg a lakóövezeti utcán uralkodó csendet.

23:44

Megint Binali Yıldırım miniszterelnök beszédét adja a TV, aki szerint nem puccsról, hanem csak egy felkelésről van szó, melyet a lehető legkeményebb módon fognak megtorolni.

23:48

Az igazságügyi miniszter beszédét adják, aki a demokrácia és az emberi jogok fontosságáról beszél, és arról, hogy Fethullah Gülen áll a felkelés mögött.

A katonaság lezárta az isztambuli Atatürk reptérre vezető utat. A reptérre tartó repülőgépek visszafordulnak, világszerte törlik az Isztambulba induló járatokat.

A török állami TV (TRT) adása egy időre megszakadt, majd amikor újra közvetíteni kezdtek, a műsorvezető ugyanazt a közleményt olvasta fel, amit korábban adott ki a katonaság, megerősítve, hogy katonai jelenlét van a televízió területén. A többi TV adó eközben folyamatosan előben közvetíti a történéseket.

Mindenki Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök közleményére kíváncsi, aki eddig még nem szólalt meg.

Vigyázzatok magatokra!

Az utóbbi hónapokban egyre többet hallom a következő kifejezést családtagoktól, barátoktól, ismeretlen ismerősöktől: Vigyázz magadra! Ez a jótanács egyszerre esik jól és szomorít el. Mert ugyanúgy tele van szeretettel és törődéssel, mint aggódással és keserűséggel. Az a szomorú igazság, hogy nem számít, hogy mennyire vagyunk körültekintőek – képtelenség kikerülni az élet tartogatta összes veszélyt.

Eddig azzal nyugtattam magam és az engem féltőket, hogy a most még leginkább a Közel-Keletre jellemző terrorizmus Törökország fővárosában nem gyakori. Sajnos ez az állítás már nem helytálló.

Az elmúlt fél évben három robbantás rázta meg Ankarát. A legutóbbi terrortámadás tegnapelőtt történt a város szívében (Kızılay), közel a Güvenpark melletti buszmegállókhoz. A célpont egyértelműen a civil lakosság volt. Mindennapi emberek. Mint te vagy én.

A merénylet 37 halálos áldozatának és több, mint 100 sérültjének fényképei azóta elárasztották a közösségi oldalakat. Az itteni internet szolgáltatás egyébként választásokkor, politikai botrányok idején és az országot érintő terrortámadások után valahogy mindig bizonytalanná válik. Legalább annyira, mint az itt élők jövője.

Tegnap láttam először azokat az arcokat, melyeket vérben áztatott a március 13-ai szomorú vasárnap. A 15 éves gokartozó kisfiúét, angol tanárnak készülő fejkendős egyetemi hallgató lányét, az egyik helyi kosárlabda csapat fiatal kapitányáét, a kétgyermekes anyukáét, a Galatasaray csapatában játszó focista apukájáét, a 6 és fél hónapos magzatát elvesztő súlyosan sérült asszonyét…

Közben politikai karikatúráktól, vezetők erős szavú nyilatkozataitól, hétköznapi emberek szitkozódásaitól, hozzáértők találgatásaitól és fejtegetéseitől harsog a media. De a város csendes. Félelmetesen csendes.

Ami manapsag történik a világban, arra már nincsenek szavak. Káosz van. Az egyik oldalon gyűlölet, elkeseredettség, nincstelenség, korrupció és erőszak. A másikon gazdagság, boldogság, kreativitás, szeretet és jóindulat. De vajon melyik fél kerül ki győztesen ebből az “összecsapásból”?

Azt mondják, hogy reméljük a legjobbakat, de készüljünk a legrosszabbra. Én igyekszem ennek az elvnek megfelelően élni, de tapasztalataim szerint vannak olyan dolgok, amikre lehetetlen felkészülni.

Sok mindent nem tudtam elkepzelni, mielőtt 2008-ban Törökországba költöztem: a mandulával töltött olívabogyó ízét, a fejkendős néni kéretlen tanácsait arról, hogy hogyan lehet könnyen teherbe esni, az orchidea gyökérből készült tejes főzet illatát vagy az érzést, amikor a mindennapok olyan súllyal nehezednek rá az ember mellkasára, hogy reggel alig bír kievickélni az ágyból.

Ma hajnalban ébredtem. Ez amúgy egy elég szokatlan dolog, mert nagyon szeretek aludni, néha ébren is álmodom. Az egyik közeli mecset imára hívó éneke keltett fel. Csípős kora tavaszi hideg volt. Elbotorkáltam a nappaliig, hogy az ablakot kinyitva jobban halljam az élőben felcsendülő szívszorító dallamot, mely eltért a szokásostól. Nemcsak azért, mert nem egy recsegő felvétel volt, hanem mert azt jelentette, hogy valakit temettek.

Tekintve, hogy ma 2016. március 15-e van, szerettem volna valami felemelő dologról írni. Valami nemesről. Valami szívet melengetőről. De sajnos ez nem sikerült. Majd talán legközelebb.

Ismét bomba robbant a török fővárosban

Utoljára frissítve: 2016. február 18.

Egy újabb álmatlan éjszaka vár ránk, ankaraiakra… A 2015. október 10-ére tervezett béketüntetésen bekövetkezett terrortámadás után ma, 2016. február 17-én török idő szerint 18 óra 31 perckor ismét bomba robbant a fővárosban.

Az alaposan megtervezett támadás a török haderő parancsnokságok katonai rangban lévő és civil dolgozóit a munkaidő lejártával hazaszállító gépjárműveket célozta meg. A bomba egy parkoló, kölcsönzött luxusautóban volt elrejtve Ankara (katonai) központjában, pár száz méterre a parlamenttől. A merényletben életét vesztett elkövető szíriai származású volt.

A pánik elkerülése érdekében a török kormány hírzárlatot rendelt el, ezért az a bombatámadás helyszínéről nem tudosíthatnak előben a TV adók és tilos a közvetlenül a támadás után készült felvételeket leadni, valamint az áldozatok majdani temetéséről közvetíteni.

Az áldozatok és sérültek száma folyamatosan növekszik, jelenleg 28 halottról és 61 sérültről lehet hallani, akiket több kórházba szállítottak.

Mi éppen vacsoráztunk, amikor a tőlünk kb. 4 kilométerre bekövetkezett robbanás zaja elért hozzánk. Az épülettel együtt egy kicsit mi is megremegtünk, mert abban a pillanatban már tudtuk, hogy valami szörnyűség történt. Sajnos az ilyen események az elmúlt pár évben megsokszorózodtak itt Anatóliában. Csak remélni tudom, hogy ez a tendencia nem folytatódik, de valljuk be, hogy ennek elég kicsi a valószínűsége.

A kép forrása: CNN Turk

Hírek és érzések: Helyzetjelentés Törökországból

Ez az írásom 2013. június 5-én megjelent a Határátkelőn is, valamint szerepelt az Index főoldalán.

Az elmúlt napok kánikulába hajló fülledt melege után tegnap különösen hűvös és szeles reggelre ébredtünk itt, Ankarában. De manapság nem csak az időjárás kiszámíthatatlan errefelé, napok óta kormányellenes tüntetések vannak szinte minden nagyobb török település központjában. Sajnos ezek nagy része véres hajnali összecsapásokban végződik, de csak azért, hogy másnap este újra kezdődhessen.

Nyilván kívülállóként akármennyit is olvas az ember az eseményekről, nem igazán kap tiszta képet arról, hogy a jelenleg zajló demonstrációk milyen módon befolyásolják az itteni emberek életét. És itt most nemcsak a tüntetésekben aktívan részt vevőkről és az azok ellen fellepő rendőrökről beszélek. A gyülekező helyek felé vezető utakat egész nap korlátozzák, az alagutak egy része pedig teljesen le van zárva. A ma reggeli híradóban a főváros egyik központjából (Kızılay) élőben bejelentkező tudósító pedig arról számolt be, hogy a buszmegállóban várakozó, munkába igyekvő emberek kénytelenek maszkot viselni, mert a tegnap este szétszórt gázbombák hatása még mindig érezhető.

Hát, itt tartunk most.
Törökország nagyvárosainak központjaiban nem lehet nyugodtan levegőt venni.
És amint ezeket a sorokat gépelem, hallom a tegnap este óta Ankara fölött cirkáló rendőrségi helikopterek egyikét elsuhanni a háztömb felett. Mit mondjak, nem egy felemelő érzés.

Hogy mikor lesz mindennek vége, azt nem tudni. A török miniszterelnök egy hivatalos út keretében külföldre utazott, azt az üzenetet hagyva maga után, hogy egy demokráciában nincs helye az efféle rendbontásnak, tehát ez ellen a kormány következetesen fel fog lépni. Tekintve, hogy a tüntetésekben országszerte több tízezer ember vesz részt, nem hiszem, hogy ez a fajta hozzáállás sok jót fog maga után vonzani.

Vihar utáni (előtti?) csend

Az utóbbi hetekben mindketten nagyon sokat dolgoztunk a férjemmel, így igazából csak tegnap tudatosult bennünk, hogy mi folyik az országban.  Egy pár nappal ezelőtt az egyik isztambuli parkban kezdődött minden egy békés demonstrációval, melynek keretében egy marék elszánt fiatal letáborozott a városközpontban lévő utolsó zöld övezetben, hogy azt ne tudják az illetékesek egy újabb bevásárlóközpont félépítéséért elpusztítani. Ezt a hivatalos szervek persze nem nézték jó szemmel. A miniszterelnök lekicsinylően beszélt az ily módon tiltakozókról, a rendőrség pedig erőszakkal próbálta őket eltávolítani a helyszínről.

Sokkban a törökországi amerikai közösség

Ti mit gondoltok, ha azzal kezdem, hogy tegnap halál közeli élményben volt részem, akkor az túlságosan hatásvadász? Na, majd meglátjuk!

Utoljára frissítve: Február 3. (22:25)

Szóval 2013. február elsején, péntek délután (török idő szerint) 1 óra 13 perckor egy önmagát is feláldozó merénylő közreműködésével megint robbantás volt Ankarában, az amerikai nagykövetség egyik bejáratánál. Annak ellenére, hogy ketten meghaltak, és többen megsebesültek, a hír nem igazán köszön vissza a magyar sajtóban. Ha pedig igen, akkor is tévesen. Az Origón például azt írják, hogy (péntek délután helyett) csütörtök délelőtt történt a robbantás. Kedves origós munkatársak, nem tudom pontosan, hogy milyen forrást használnak, de nem ártana átváltani egy megbízhatóbbra. Rengeteg olyan magyar él Törökországban, aki kiválóan beszéli a nyelvet, és nem veti meg a tisztességes munkát sem – esetleg lehetne őket szponzorálni.

Miklós Mariann: Beszámoló az isztambuli szakmai gyakorlatról (2008 tavasza)

Miért éppen Törökország?

2006-2007 tavaszi félévét Gentben, Belgiumban töltöttem Erasmusos diákként. A kint létem alatt sok emberrel összeismerkedtem, de leginkább török barátokra tettem szert. Ebből fakadóan, mikor megláttam az iskola faliújságján a hirdetést, hogy lehet Erasmussal szakmai gyakorlatra menni, nem volt kérdés a hová. Annál inkább a hogyan…

Jobb félni, mint megijedni: Közlekedjünk okosan!

Nem lepődtem meg túlságosan, amikor egy pár hónapon belül már másodjára hallottam a hírekben, hogy Törökországban a halálozások elsődleges okai a közúti szerencsétlenségek. Évente több embert visznek el az autóbalesetek, mint például a szívbetegségek. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket a száraz adatokon kívül általában a köztéri kamerák által rögzített érzékletes és megdöbbentő videókkal támasztják alá.

Azt már én is megfigyeltem, hogy a törökök gondolkodás nélkül hajtanak be szabálytalanul az egyirányú utcákba, és csak véletlenszerűen használják az indexet kanyarodáskor. Felfestett gyalogosátkelőket csak a legritkább esetekben lehet találni, és a közlekedési lámpák valahogy akkor sincsenek összehangolva. A motorosok a járdán békésen közlekedő iskolások és nénikék között cikázva igyekeznek valamit házhoz szállítani, az autók pedig szó szerint egymás hegyén-hátán parkolnak. Itt parkoloházak nagyon nincsenek, dudálás viszont van dögivel. Főleg, ha az ember ki szeretne állni.

Reggelenként munkába menet sokan futnak az életükért, szóval ember legyen a talpán, aki gyalog próbál valahová eljutni. Azt mondanom sem kell, hogy csak nagyon ritkán látni babakocsival közlekedőket, és három és fél év alatt nem láttam egyetlen mozgássérültet sem. Nem azért, mert itt senki nem használ tolószéket, hanem azért, mert nem merészkednek ki az utcára. Karizmatikus vezetési stílus? Mediterrán vérmérséklet? Keleti kényelmesség? Esetleg káosz és felelőtlenség? Maradjunk abban, hogy egy picit mindegyik.

Az azeri és egyiptomi ismerőseim persze csak röhögnek, hogy ez semmi, azt kéne látnom, ami náluk megy. Ilyenkor felerőltetek egy kedves mosolyt, hogy álcázzam a lelki szemeim előtt felrebbenő horrorisztikus képek miatt érzett kétségbeesésemet.

Nemcsak az ankarai közlekedés, hanem a parkolás is megér egy külön fejezetet a mi kis virtuális könyvünkben. Mivel egy kép többet mond ezer szónál, lássunk most egy kis bemutatót!

Ennek az Audinak a sofőrje úgy gondolta, hogy őt a járda az egész szélességében megilleti. Hogy az a gyalogosoké? Ugyan, ki hallott már ilyet!

A miheztartás végett: Egy csendes reggel szülte gondolat

Épp akkor, amikor túlságosan kezdek aggódni az anyagi helyzetünk, az áremelések, az új adórendszer, a munkanélküliség vagy a súlyom miatt, történik valami, ami teljesen átrendezi a világnézetemet. Ebben sokat segít, hogy már több mint három éve élek egy olyan országban, ahol a kurd kisebbség szeparatista törekvései és a kormány ezzel szembeni erőteljes ellenállása miatt minden nap lehet erőszakos eseményekről hallani.

A Törökország keleti részén tanyázó, automata puskákkal, robbanóanyagokkal és pokolgépekkel felfegyverzett terrorista / szabadságharcos csoportok (attól függ ugye, hogy honnan nézzük) gyakran támadnak az ott lakókra vagy az arra járőröző katonai csoportokra, és rendszeresen szerveznek gránátos és Molotov-koktélos akciókat a nagyobb török városokban. Az effajta tevékenységek itt évente több száz áldozatot követelnek.

Az ankaraiak (beleértve a férjemet és engem) eddig ebből nem sokat észleltek. A két nappal ezelőtti bombatámadás viszont megrázta még a világsajtót is. Mivel az incidens „csupán” három halottat és pár tucat sebesültet hagyott maga után, a hírre sokan fel sem kapták a fejüket. Az élet amúgy is megy tovább, nekünk is be volt táblázva a napunk.

Tegnap elkísértük a férjem nagymamáját egy kórházi vizsgálatra, és amíg az ultrahang eredményére vártunk, egy súlyosan sérült fiatal férfit toltak be CT-re. Először csak a hatalmas nyakmerevítőre, a kórházi ágy szélére akasztott három élénkpiros vérrel teli tartályra és a rám meredő csövekre lettem figyelmes. A férjem halkan odasúgta a fülembe:
– Ne nézz oda!

Önkéntelenül vetettem még egy röpke pillantást a vörösre festett, nem mindennap elém táruló képre. Ekkor vettem csak észre a kórházi eszközök alól éppen csak kilátszó, mesterséges komában tartott embert, aki egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott testben küzdött az életben maradásért.

A folyóson várakozók abbahagyták a pletykálást, a légtér teljesen elcsendesült. Így tisztán hallottam a tőlem pár méterre álló nővérkék halk párbeszédét:
– Mi történt?
– A tüdejét darabokra szakította a tegnapi robbanás. Soha nem fog teljesen felépülni.

Azt mondják, hogy élet megy tovább… Csak nem mindenkinek ugyanúgy.

Hát ezt is megértük: Bomba robbant Ankarában

Ankarát is elérték a keletebben oly népszerű bombatámadások. Miattunk nem kell aggódnotok, itt minden rendben. Mi messze lakunk attól a környéktől, ahol az efféle politikai és egyéb erőszakos incidensek történnek (Kızılay).

Alper Ismen fotója. Forrása és több információ:
Origo: Legkevesebb tizenöten megsérültek egy ankarai robbanásban.

Közel-keleti pillanatképek: Lángokban az arab világ

Máig emlékszem arra a napra, amikor ledőltek a Világkereskedelmi Központ tornyai. Az persze máig vitatott, hogy vajon az amerikai kormány, a világ vezetőiből álló Illuminati vagy egy afganisztáni barlangban élő mindenre elszánt terrorista volt az incidens hátterében. Ez viszont nem változtat azon, hogy a tőlünk távol történő dolgok is erőteljesen tudják befolyásolni a mindennapi életünket.

Az épp aktuális terrorista tevékenységekről a médiának köszönhetően szinte azonnal értesülhetünk, és a politikusok is szívesen emlegetik a szeptember 11-ei szerencsétlenséget, amikor alapvető szabadságjogokat sértő törvényeket szeretnének beiktatni. Na de most nem is ez a lényeg.

Az elmúlt évek során rengeteg külföldivel találkoztam.  Az első pár hónapban például tucatnyi afgán fiatallal jártam nyelviskolába. Soha nem fogom elfelejteni a padtársam könnyben úszó szemeit, ahogy arról mesélt, mennyire hiányzik neki a családja, és hogy alig várja, hogy gyógyszerészként végezve hazatérhessen. Mivel a háború után az afganisztáni közoktatási rendszer (is) romokban állt, a tehetősebb szülőkkel rendelkező fiatalok családjukat hátrahagyva Törökországba jöttek tanulni. Osztálytársaim többsége egy éves nyelvi előkészítő után az orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, hogy diplomát szerezve visszatérjen hazájába.