Elif Öztürk az edirnei Kırkpınar Olajbirkózó Bajnokságon készítette az alábbi képeket, melyekkel nem mellesleg 3. helyet ért el sport kategóriában a World Press Photo 2019 versenyen.
Törökország kategória bejegyzései
Hogy készül és mit szimbolizál a török tea?
Egy 2016-os statisztika kimutatta, hogy Törökországban fogy a legtöbb tea a világon, fejenként évente 3.16 kg.
A törökök hagyományosan két egymásra helyezett kanna segítségével készítenek teát, általában az étkezések után, nagy mennyiségben. Az alsó, nagyobb teafőzőben felforralt víz melegének hatására lassan párolják meg a felső, kisebb kannában lévő fekete teafüvet. Az így keletkezett sűrítményből és vízből aztán ízlés szerint töltenek újra és újra a tulipán alakú kis üvegpoharakba, majd jóízűen szürcsölve fogyasztják el a tűzforró italt, melynek elkészítési módja a mondás szerint a családot szimbolizálja.
A kép forrása: MNN
Az anyós olyan, mint a forrásban lévő víz. Folyton buzog és hallatja a hangját. Ha nem vagyunk óvatosak, akár ki is buggyanhat.
A feleség olyan, mint a teafű. A forró víz melegében felhevül, ennek hatására szépen lassan megpárolódik és erős, zamatos tea lesz belőle.
A férj olyan, mint a teáspohár. Részben a forró vízből kap, részben a teasűrítményből. Fontos, hogy egyensúlyban legyen, mert ha túl gyenge vagy túl erős lesz a tea, akkor nem annyira ízletes.
A gyerek olyan, mint a cukor. Megédesíti az italt, de ha túl sok van belőle, akkor elveszi az ízét. Ha pedig valaki hozzászokott, hogy cukor nélkül issza a teát, annak egy is túl sok.
A sógornő olyan, mint a teáskanál. Időnként jön, kavar egy kicsit, majd elmegy.
Az após olyan, mint a poháralátét. Nem ártja bele magát a buzogásba vagy a párolódásba, csupán felfogja a kilöttyenő folyadékot, és megkíméli a környezetet annak negatív hatásaitól. De ha megtelik, akkor ki kell üríteni, különben mindent elronthat.
Egy ankarai teázóban készült ez a kép jó pár évvel ezelőtt.
Én elkészítés előtt egy szűrőben mindig átöblítem a teafüvet szobahőmérsékletű vízzel, hogy megszabaduljak az apró levelektől, és azok ne a pohárban kössenek ki végül. Amikor felteszem főni a teát, nem forró vizet öntök a felső kannába, hanem megint csak szobahőmérsékletűt. Az elején pár percig forralom az alsó kannában lévő vizet, majd lejjebb veszem a hőmérsékletet, és várok még kb. 10 percet, hogy jól kiázzon a teafű. Ezzel a módszerrel tovább tart az elkészítés, de a végeredmény a szakavatottak szerint finomabb lesz.
Ha vékony üvegfalú pohárból kortyolunk, melynek nincs füle, ügyeljünk arra, hogy úgy emeljük azt a szánkhoz, hogy az ujjaink a szánk jobb és bal oldalán legyenek. Ha az állunk alatti részen van a hüvelyujjunk, azt a pohár falán keresztül is égetni fogja a forró tea.
Afiyet olsun!
440 pár cipő: A nők ellen elkövetett erőszakról és az agressziókezelésről
Egy nem mindennapi installációt alakított ki Vahit Tuna török művész Isztambul egyik központi helyén, Beyoğlu kerületében. 440 pár cipőt erősített fel két épület falára, hogy felhívja a figyelmet a nők ellen irányuló családon belüli erőszakra. 440 török nő halt meg 2018-ban ennek következtében.
A török sajtóban gyakran lehet hallani a családon belüli erőszakos cselekmények áldozatairól, akik túlnyomó részben nők. Számuk évről évre növekszik.
2019 augusztus 18-án egy kávéházban vágta el a 38 éves Emine Bulut torkát a volt férje a 10 éves kislányuk előtt. A férfi állítása szerint nem tetszett neki, amit az asszony a lányuk felügyeleti jogával kapcsolatban mondott neki, ezért támadta meg őt a magával hozott késsel. Az eset azért is keltett nagy visszhangot, mert felkerült egy videó a közösségi oldalakra, amin hallható, ahogy a vérrel borított asszony kétségbeesetten kiabál, hogy nem akar meghalni. A videót elhomályosították, de a képsorok így is megrázóak.
Jók ezek a figyelemfelhívó kampányok, az inspiráló beszédek és a hatásos poszterek. De igazából nem érnek semmit, ha nem jár melléjük egy-két gyakorlati tanács. Egy rövid útmutató.
Hiába élünk egy modern, úgynevezett civilizált világban. Az emberek képesek űrhajókat kezelni, de a saját érzelmeiket és agresszivitásukat nem. Ez nem normális dolog. A düh és a feszültség persze természetes, de ha ezeket az érzelmeket elfojtjuk magunkban, az hosszú távon nemcsak ránk van negatív (akár végzetes) hatással, hanem a környezetünkre is. Meg kell tanulni ezeket elengedni.
Én úgy gondolom, hogyha kimondasz valamit, az elszáll a levegőben. Ha nem beszélsz róla, akkor örökre lerakódik benned.
Az emberek többsége bezárkózik és nem beszél a problémáiról. Nem kommunikálja a környezete felé, ha valamin nem képes túllépni. Még talán saját magának sem ismeri ezt be. Nem bízik másokban, mert fél, hogy elítélik. Hogy kibeszélik. Kérdem én, hogy tényleg olyan fontos, hogy a szomszéd mit gondol rólad? Fontosabb, mint a saját testi és szellemi épséged? Dehogyis.
Merjünk kommunikálni, keressük azoknak az embereknek a társaságát, akik támogatnak. Igenis vannak ilyenek – például én. Már attól is jobban leszel, ha kimondod azt, ami bánt vagy frusztrál. Még akkor is, ha nem hallja senki, csak te. De ha ez valamiért neked túl nehéz, akkor próbáld meg levezetni a feszültséget. Alkoss. Hallgass zenét. Kertészkedj. Tarts állatot. Sírj. Nevess. Főzz. Sportolj.
Mi az, ami neked segít? Te hogy birkózol meg a negatív érzésekkel?
A fent említett installáció az alábbi címen tekinthető meg: Ömer Avni Mahallesi Meclis-i Mebusan Caddesi Tütün Han No: 85 Kabataş 34427 Beyoğlu / İstanbul A kép forrása: Yanköşe
Úgy gondolják, erkölcstelenek vagyunk
Megjelent: 2012. augusztus 01-én a Határátkelőn
Négy éve élek Törökország fővárosában (Ankarában) a férjemmel és az egy évvel ezelőtt örökbe fogadott fekete macskánkkal. Első körben megosztom az én történetemet, valamint megpróbálkozom egy halvány képet adni Törökország lakosságáról és földrajzáról, megspékelve azokat egy-két szaftos részlettel. Az államot átfogóan bemutatni sajnos akkor sem tudnám, ha akarnám, mert az hatalmas és elképesztően sokszínű, tele ellentmondásokkal és szélsőségekkel.
A kezdetek
A férjemmel az esküvőnk előtt másfél évvel ismerkedtünk meg az interneten. Ő egyébként apai ágon orosz, anyai ágon görög származású, de török állampolgár. A családja nagy része ma már muszlim vallású, de ő megmaradt kereszténynek.
Amikor 2008 nyarán ideérkeztem, akkor még sem a nyelvet, sem az ittenieket, sem magát az országot nem ismertem igazán. Csak annyit tudtam, hogy nekem a férjem mellett a helyem. Azóta is nagyon boldogok vagyunk együtt. A hasonló cipőben járókat azért óvatosságra intem. Hogy miért, arról lentebb olvashattok.
Szóval mi először azt terveztük, hogy Magyarországon fogunk élni, de aztán családi okok miatt végül mégis Törökország mellett döntöttünk. Máig úgy hiszem, hogy helyesen.
Lépesről lépésre
Az első pár évet háztartásbeliként főleg nyelvtanulással töltöttem. Időnként dolgozgattam ezt-azt: foglalkoztam internetes adás-vétellel, és számítógépes grafikai munkáim is akadtak. Ezek egyike sem volt igazán hosszú életű. Takarítónői vagy pincérnői állás persze lett volna, de úgy voltunk vele, hogy azért a kevés pénzért amúgy sem érné meg.
Azóta letettem a felsőfokút, megkaptam a török állampolgárságot, és van egy jó állásom, ami lehetőséget ad arra, hogy tavaly november óta én legyek a családfenntartó, amíg a férjem iskolába jár. Részmunkaidőben dolgozom, ami mellett hetente párszor nyelvórákat is adok.
Ahol még a fenyőfának is szeme van: karácsony egy iszlám országban
A múlt pénteki hóeséskor még reménykedtem, hogy fehér karácsonyunk lesz, de sajnos idén sem volt szerencsénk. Ezúton üzenem újfent az égieknek, hogy nagyon örülnék neki, ha jövőre be tudnának időzíteni december végére egy jó kis hóesést. Ha ez nem megoldható, akkor legalább esőt ne küldjenek, mert nem valami felemelő érzés karácsony reggelén a pocsolyákat kerülgetve munkába igyekezni. Törökországban ugyebár december 25-e és 26-a is munkanap, így a szeretet ünnepe elég sokat veszít a jelentőségéből.
De azért nem csüggedek. Hiszem, hogy a karácsony szelleme nem a körülményekben, hanem a a szívemben lakozik, tehát akkor is képes megnyilvánulni, ha az ünnepeket a családomtól távol, egy iszlám országban töltöm. És legalább készülődés közben bármikor leszaladhatok egy kis sóért vagy cukorért a boltba, mert nyitva vannak az üzletek.
Ami pedig a fát, az adventi koszorút és egyebeket illeti, egy pár napos utánajárással ezeknek a beszerzése is simán megoldható. Ankarában például már december elején ellepik a műfenyők és a nagy részben kínai gyártmányú díszek a boltokat. De ha ezek nem elégítik ki az igényeinket, akkor érdemes ellátogatni egy nemzetközi üzletlánc (pl. a Praktiker, IKEA, Kipa) képviseletébe. Igazi, vágott fát is lehet keresni, de nem érdemes. Cserepeset viszont talán igen, bár az is ritkaságszámba megy. A házak udvarán viszont vannak fenyők rendesen, az egészen picinykéktől a több tíz méteresekig, és ezeket a szilveszterre készülve előszeretettel dekorálják is a törökök.
Ha egy nagyobb városban élünk, akkor érdemes ellátogatni a már december első hetében megkezdődő karácsonyi vásárokra és összejövetelekre is, melyek a nagykövetségeken és nemzetközi iskolákban kerülnek megrendezésre. Ezeken lehet találni jó minőségű, házi készítésű karácsonyi lapokat, díszeket és finomságokat, na meg persze egy-két barátot is, akikkel később aztán össze tudunk jönni az egyik nagy bevásárlóközpontban, hogy megcsodáljuk a stílusos díszeket vagy a giccsparádét.
Az alábbi képekkel kívánok békés, boldog karácsonyi ünnepeket mindenkinek, aki idetévedt! Becsüljétek meg azt, amitek éppen van, még ha az szerintetek az nem is túl sok – hiszen minden csak viszonyítás kérdése!
Csak egy kattintás: Képes törökországi körutazás Volkan Andaç jóvoltából
Nem tudom, hogy ti hogy lesztek vele, de nekem első pillantásra szimpatikusak voltak Volkan Andaç fotói. Nemcsak azért, mert a népszerű turista központoktól az eldugott keleti falvakig Törökország legkülönbözőbb helyeire elkalauzolják a nézelődőt, hanem mert még a klasszikus fénykép-témákat is képes egy más szemszögből bemutatni.
Isztambul
Egy kis kérdezz-felelek: Interjú Petrával
Egy pár héttel ezelőtt megjelent egy velem készült online interjú a Turkinfo nevű oldalon. Gondoltam, megosztom veletek a képekkel, linkekkel és egy-két extra bekezdéssel feltuningolt verziót, fogadjátok szeretettel!
1. Mit lehet tudni Rólad? Milyen részleteket osztanál meg szívesen az olvasókkal?
Sziasztok! Engem Petrának hívnak. 27 éves, legtöbbször vidám, mindig gyakorlatias és kedves, ugyanakkor inkább távolságtartó, és mit szépítsem, kissé lusta lány vagyok. A száraz részletekkel most nem untatnálak titeket, lesznek azokra utalások az alábbiakban.
2. Mióta élsz Törökországban, mi vitt oda?
Elöljáróban megjegyzem, hogy soha nem gondoltam volna, hogy külföldön, különösen nem, hogy Törökországban kötök ki. Én otthon is jól éreztem magam, mindig akadt munkám és egyéb elfoglaltságom, meg amúgy sem voltam soha az a kalandvágyó típus. Ezért bizony sok ismerősöm igencsak meglepődött, amikor meghallotta, hogy ide költöztem.
2008 nyara óta élek Törökországban, ahova a férjem hozott, nemcsak átvitt értelemben. Mi 2006-ban, egy régebbi közösségi portálon ismerkedtünk meg. Az oldalra én egyetemistaként regisztráltam, hogy ily módon szabad utat adjak a közgazdász-turizmus szakra járó, akkoriban eléggé elnyomott művészi vénámnak, és a hozzám hasonlóan festeni, írni és kézimunkázni szerető emberek után tudjak legálisan kémkedni.
Többen kínosan mosolyognak, amikor meghallják, hogy mi az interneten találkoztunk, amit őszintén szólva én egyáltalán nem értek. Körbenézve még most is azt látom, hogy a “való világban” köttetett kapcsolatok többsége sem funkcionál – enyhén szólva – tökéletesen.
3. Miért döntöttél úgy, hogy blogot kezdesz írni? Mióta írod? Van valamilyen ars poeticád, amit az írásaidban követsz?
A blogolásban a kiköltözésem után merültem el. Akkor még csak unaloműzésképpen írtam, mindenféle művészetekkel kapcsolatos témáról (angolul). Aztán amikor a bátyám másfél évvel ezelőtt azzal kezdett cikizni, hogy akcentusom van, és egy pár héttel később anyukámmal beszélgetve nem jutott eszembe a “serpenyő” szó, akkor elhatároztam, hogy eljött az idő, hogy annak ellenére, hogy jelenleg nincs magyar nyelvű billentyűzetem, elkezdjek az anyanyelvemen is írni.
Furcsa módon, egy pár hónapon belül több rendszeres olvasóm volt, pedig akkor még a barátok és családtagok sem tudták, hogy miben mesterkedem. Aztán szépen lassan rámtalált a felelősségtudat, és elkezdtem nyelvtanulást segítő, tanácsadó, meg egyéb tájékoztató jellegű bejegyzéseket gyártani, különös figyelmet fordítva arra, hogy közben azért én is jól érezzem magam. Mert szerintem valamilyen szinten mindenki a saját maga szórakoztatására fektet annyi energiát és időt a blogolásba, kötelességszerűen nem is lehetne ezt a dolgot hosszú távon csinálni.
Engem nagyon motiválnak az olvasóktól kapott levelek, és az, hogy mennyire személyes dolgokat írnak le bennük, hogy milyen iszonyatosan őszintén, nyíltan, rengeteg bizalommal fordulnak hozzám tanácsért, segítségért vagy csak egy objektív véleményért. Meg kell, hogy mondjam, néha nagyon elérzékenyülök olvasás közben, és sajnos a munkám miatt sokszor nincs időm mindenkinek olyan hosszan és kielégítően válaszolni, mint ahogy azt szeretném.
4. Emlékszel-e, hogy mi volt az, amit az elején a legfurcsábbnak tartottál Törökországban?
Az első, legérdekesebb élményeim közé tartozik, amikor házasságkötés után a férjem családjánál voltunk vendégségben, és én megdicsértem az anyósom táskáját, aki fogta magát, és azt csupán félig (!) kiürítve azonnal nekem ajándékozta. Ez egyrészről mélyen meghatott, másrészről bűntudatot keltett bennem, mert én csak udvarias szerettem volna lenni. Azóta sem használtam a hatalmas mosolygó arcot viselő, fehér bőrből készült túlméretezett válltáskát, amit persze féltve őrzök egy biztos helyen, ami most hirtelen nem jut eszembe… Persze csak viccelek!
Hogy nem csak jót írjunk… Nagyon elképedtem, amikor az egyik török tanárom elmesélte, hogy azon a vidéken, ahonnan ő származik, a meny nem szólhat közvetlenül az apósához, csak az anyóshoz suttoghat, aki közvetíti a mondanivalóját.
Az is furcsa volt, hogy bár az országban egész éven át megtalálható mind a 4 évszak, mégis import gyümölccsel és zöldséggel vannak tele a fővárosi boltok. És hiába termelnek ki elképesztő minőségű textileket az itteni gyártók, a többség mégis előnyben részesíti a világmárkák bazárokban kapható kínai koppintásait. Persze a törökök világhíresek az élelmességükről, nyilván ezeket is helyben állítják már elő.
Nagyon meglepődtem, amikor szembesültem azzal, hogy a modern török nagyvárosokban dominacipős és picsaszoknyás (már elnézést) egyetemista lányok császkálnak, akik képesek minden elképzelhetőt elkövetni, ha valamit el akarnak érni. A falvakban és külvárosokban pedig fejkendőt, nyáron is hosszú ballonkabátot viselő, a családjukért önmagukat teljes mértékben (néha nem igazan önszántukból) feláldozó asszonykák robotolnak. Azért nem kell aggódni, a többséget szerencsére itt is az átmenet képezi. De még hogy!
Ez tehát egy hatalmas, gyönyörű, sokszínű és kissé félelmetes fergeteg, a kontrasztok és szélsőségek országa. Az egyes tájrészek közötti nyelvi, kulturális, fejlettségi és éghajlati különbségek elképesztőek. Ezért Törökországot röviden bemutatni egyszerűen nem lehetséges, és az ember akkor is minden nap lát új, furcsa dolgokat, ha már hosszú évek óta itt él.
5. Van-e olyan, amit soha nem tudnál megszokni, vagy akár képtelen vagy elviselni? A mentalitásbeli különbségek közül mi az, ami ilyen-olyan irányban a legjobban eltér a magyartól?
Én tartom magamat az általam kicsit átfabrikált, jobb megszokni, mint gyomorfekélyt kapni mondáshoz, és igyekszem a lehető leghamarabb beépíteni magam az épp aktuális környezetembe, és annak szerves, termékeny részévé válni.
De ti nyilván azért vagytok itt, mert szeretnétek egy pár pikáns, felemelő vagy épp idegborzoló török sajátosságról hallani. Lássuk csak… Nemrég hallottam, hogy már Magyarországon is volt embert felszeletelős emberölés, úgyhogy az itteni becsületgyilkosságok és családtagról családtagra öröklődő vérbosszúk már nem hatnak a meglepetés teljes erejével, főleg hogy ebben a témában készült sok török és nemzetközi filmes produkció.
Sokan, sok helyen beszéltek már a magyar szemmel kaotikusnak tűnő közlekedésről vagy a törökök hirtelen hangulatváltási képességéről is. Ne értsetek félre, én is szeszélyes vagyok, de itt különösen nagy adag (és némi kisebbségi érzéssel keveredett) önérzet szorult az emberekbe, akik még mindig nem nagyon tudnak mit kezdeni az itteni tabutémákkal és túlságosan misztifikálják a nyugatot.
Pedig én mindig mondom a csípőtájban picit bőségesebben megáldott, egy leheletnyivel alacsonyabb török lányoknak, hogy Európában vagy Amerikában ők számítanak egzotikusnak, és ne fessék már unott szőkére a szép, selymes, sötét hajukat.
Törökországban szemrebbenés nélkül, hosszasan megbámulják a világos hajú és szemű, fehér bőrű külföldieket. Ehhez én nem vagyok hozzászokva, és nem is nagyon szeretem pl. azt, ha mindenféle felvezető udvariassági kérdés nélkül személyes dolgokról kezdenek el tudakozódni, főleg ha az illető férfi. Viszont amíg csak ilyen gondjaim vannak, úgy gondolom, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van.
Az azért néha elszomorít, hogy mivel én nem vagyok török, sok (tanult és tanulatlan, érettebb és fiatal) itteni lány próbálja meg folyamatosan „jobb belátásra bírni” a sármos férjemet, akár akkor is, ha én jelen vagyok. Na de erről majd máskor fogok beszélni.
6. Mi az az öt dolog, amiért rajongsz Törökországban, a törökökkel kapcsolatban?
Én imádom a török ételeket. A pudingokról, helvákról, baklavákról és egyéb desszertekről különösen sokat tudnék beszélni, de az írásos bemutató nem érhet fel pl. egy kóstoló erejével, így inkább nem kínoznék senkit.
Kedvenceim az aszalt finomságokat, házi készítésű püréket, levelek és fűszerkeverékeket áruló úgynevezett kuruyemiş boltok is, ahol kilószámra lehet venni a szotyit vagy épp a datolyát. A fehér sajtok és ízesített (marinált és töltött) olívabogyók széles palettája is mindenképp figyelemreméltó.
Szeretem a törökök közvetlenségét, és bár én nem nagyon használom ki a látványosan külföldi arcberendezésem által (is) kiváltott messze földön legendás török szívélyességgel járó előnyöket, azért a nyelvtudásomnak (meg persze a rátermett férjemnek) köszönhetően, eddig hihetetlenül gyorsan oldottuk meg a hivatalos ügyintézéssel járó problémákat. Itt sokszor elég egy köztisztviselővel jóízűen elbeszélgetni, és máris lerövidül a várakozási idő.
A törökök érdeklődésének, kíváncsiságának ugyanannyi hátulütője, mint előnye van, de mindenképp érdekes, amikor a Magyarországról először picit lenezően vélekedő emberke 5 perc beszélgetés után már magyar feleséget akar keríteni az egyedülálló fiának. Ezt már többször hallottam.
Az is nyilvánvaló, hogy itt nem ugyanúgy értelmeznek, és jóval gyakrabban használnak olyan alapvető szavakat, mint „barát” vagy „szeretlek”, ami a (néha szándékosan) naiv külföldieket mindig meglepi és sokszor meg is téveszti. Főleg ha azt látják, hogy az előbb még hangosan veszekedő családtagok a másik percben egymás vállára borulnak, a harmadikban meg esetleg kibeszélik a másikat. Ha ilyesmi esetleg velünk esik meg, ne vegyük magunkra. Itt sem rossz-szándékúbbak az emberek – kivéve persze, ha egy féltékeny török barátról vagy barátnőről van szó, aki nem értékeli, hogy a párja a mosolygós külföldivel beszélget…
Szeretem a régi török (Kemal Sunal) filmeket, és a néha kicsit butácskára sikerült, kis költségvetésű, oktató jellegű török filmeket. Ezek a programok nagyon sok olyan témára rávilágítanak, ami egyébként nehezen jut el egy itt élő külföldihez. A TV-ben látható tucatnyi házastárskereső műsoron is nagyokat szoktunk derülni.
7. Mi az, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?
A családom és barátaim. A többi lényeges dolog, mint például: étel, ital, ágy, levegő (és természetesen imádott férjecském és a macskánk) itt is megtalálható. Ráadásul az olyan csodálatos dolgoknak köszönhetően, mint a telefon, csomagküldés vagy internet, manapság már nem könnyű elszigeteltnek lenni, kivéve persze ha az ember azt akarja.
8. Van-e olyan szerinted, amit a magyarok nagyon is megtanulhatnának a törököktől? Esetleg fordítva?
Szerintem senki ne tanuljon el túl sok dolgot a másiktól, inkább tökéletesítse azt, amije van, abból nem lehet probléma. Az egyik országban sikeresen működő politikai, társadalmi vagy szociális rendszer nagyon balul üthet ki pár száz kilométerrel arrébb. Másrészt én nem szeretek belemenni olyan dolgokba, hogy ez meg az itt jobb vagy éppen rosszabb, maradjunk csak annyiban, hogy más. Esetleg nagyon más.
9. Ankarában élsz, a török fővárosban. Sok török szerint a város túl szürke és korát tekintve “nincs semmilyen atmoszférája”. Számodra milyen ott az élet?
Én szeretem az itt uralkodó kisvárosias jelleget, az ebben az országban (a mai világban már lassan mindenhol) oly értékes jó közbiztonságot. Gondolok itt most az esti hírek szerves részét képező, legfőképp az ország keleti részén megfigyelhető terrorizmusra.
Persze néha nosztalgiázva emlékszem vissza, hogy Magyarországon felnőve macskaköves utakon, és (jobb esetben) szépen felújított barokk és reneszánsz épületek és kastélyok között járhattam, de tisztában vagyok vele, hogy most nem Európában, hanem Ázsiában élek. Legalábbis földrajzilag.
10. A blogod alapján vannak már ottani munkaerő-piaci tapasztalataid. Milyen fontos különbségekkel szembesültél Magyarországhoz képest?
Ez egy nagyon jó kérdés, amire szeretnék egy nagyon lényegre törő, segítőkész és tömör választ adni, de ez nem igazán lehetséges. Talán a legjobban úgy tudnám ezt összefoglalni, hogy itt az alkudozás az élet minden területén fontos szerepet játszik, és a magánszektorban néha elég nehéz érvényesíteni a korábban kialkudott feltételeket.
Munkakereséskor megdöbbentett, hogy leginkább 30 év alattiakat keresnek, és ezt nyíltan beleírják az álláshirdetésekbe. A munkaórák is hosszabbak, mint amihez otthon hozzászoktam, és itt a legtöbben még szombaton is dolgoznak. A munkakörülmények és juttatások persze munkahelyről munkahelyre változnak, úgyhogy szerintem nem érdemes ezekről általánosságban beszélni. Konkrét példáim és történeteim persze vannak dögivel, de ezekbe most nem mennék bele.
Azt még had mondjam el, hogy közalkalmazotti rendszer nagyban különbözik a magyarországitól. Itt az egyetem után még neki kell ugrani egy központi vizsgának, ami után az állam akár az ország másik felére is kihelyezheti az embert. Nyilván ennek vannak bizonyos korlátai, pl. ha valaki házas.
11. Másik kultúrából jöttél, meg kellett szoknod egy egészen újat. Biztosan van egy vicces sztorid, ami ennek az ismerkedési folyamatnak a kapcsán megtörtént Veled.
Szerintem erről csináljunk majd egy másik interjút, egy nagyon titkosat, lehetőleg kódírással, inkább csak halvány utalásokkal és álnevekkel…
12. Mi az, amit a körülötted levőknek megtanítottál/átadtál/megmutattál a magyar kultúrából? Hogy értékelik Magyarországot körülötted?
Ez nagyon változó, sok Magyarországgal kapcsolatos tévhit él az itteniekben.
Van Magyarország-mániás nagybácsi, aki több évig dolgozott Debrecenben, és máig féltve őrzi az ott vásárolt porcelánt a vitrines szekrényben, de olyan unokatestvér is akad, aki (annak ellenére, hogy ezt többször is erőteljesen cáfoltam) még mindig azt hiszi, hogy nálunk a Kirill abc-t használják.
Amúgy nem akarok én senkit traktálni vagy tanítgatni, aki kérdez, annak hosszasan válaszolok. Jó drámai érzékem van, így az elbeszéléseimnek általában rögtön megvan a hatása.
13. Hol érzed magad „otthon”, hol az itthon-otthon-haza?
A hazám mindig is Magyarország marad, amit utolsó vérig szeretek, és teljes mértékben elfogultan magasztalok és védelmezek, de szerencsére már eljutottam arra a szintre, hogy már Törökországban is otthon érzem magam.
Az idei hó: Februári pillanatképek Ankarából
Az elmúlt napokban kb. öt embert láttam elcsúszni és/vagy elesni, beleértve jómagamat is. Ne aggódjatok, nem lett semmi bajom, szépen ki vannak párnázva a csontjaim. 🙂
Most megint hó alatt szuszog Ankara. Szerencsére mi nagyon jó helyen lakunk, gyalog is el tudunk intézni mindent. Sajnálom is az úton keresztbeforduló rutinos minibusz és taxi sofőröket, akik sehogy sem tudják megmászni a friss hóval borított emelkedőket, amiket én pár perc alatt örömittasan hódítok meg. El is tölt ilyenkor a büszkeség, és némi kárörvendés, hiszen itt általában nem a gyalogos, hanem az autós az úr.
Ha még több, borongós időben készített és enyhén homályos (de azért hangulatos) képre vágysz, akkor azokat alább megtalálod.
Bővebben…
Vissza a vadonba: Vitrinbe zárt álomvilág
Ha tetszettek a múltkori bolondos karácsonyi kirakatok, akkor szeretni fogod ezt a bejegyzést is. Ezek az ankarai próbababák nemcsak méretes agancsokkal rendelkeznek, hanem háziállatként hófehér baglyokat és szarvasokat tartanak. Hát, nem is tudom. Maradjunk annyuban, hogy: ez nem semmi.
Feketén-fehéren: Bolondos karácsonyi kirakatok
Egyik nap békésen hazafelé sétálva figyeltem fel ezekre a furcsán berendezett kirakatokra. Először alig hittem a szememnek, ezért közelebb merészkedtem, hogy megcsodáljam a karácsony által ihletett, hófehér afro-parókákat és rénszarvas agancsokat viselő bábukat. Ekkor vettem észre, hogy a kissé szegényesen kivitelezett, fehér szivaccsal bevont karton-fenyőfák mellett álló, aranyra és feketére festett, arcnélküli ember-figurák néhol plüssmacikat is szorongatnak. Az üveg csillárokkal kiegészített kompozíció elég szokatlan, de felkelti az ember érdeklődését, ami egy kirakat esetében nem hátrány. Nektek hogy tetszik a kompozíció?
Ha érdekel, hogy milyen a karácsony Törökországban, nézd meg a többi bejegyzést is:
https://nagyutazas.online/category/karacsony-torokorszagban/
Ankarához is közeledik a karácsony
Az elmúlt évek során jó pár ismerősömben felvetődött a kérdés, hogy itt vajon van-e karácsony. Erre általában azt szoktam válaszolni, hogy Törökországban minden egyes nap karácsony van valahol. Ezzel nemcsak az ország sokszínűségére és nagyságára utalok, hanem arra is, hogy bár az iszlám vallásnak nem része ez az ünnep, a törökök nagyon is kedvelik a karácsonyi díszeket és motívumokat, melyeket év közben is lehet látni itt-ott. Hogy miért is? Mert jól néznek ki.
Ahogy közeledünk az év végéhez, sok helyen lehet látni Törökországban adventi koszorúkat, csengőket és műhóval beborított fenyőfákat. Egy pár héttel ezelőtt az ankarai kültereket is ellepték a lampionok és színes égők. Úgy tűnik, hogy az idén nem fehér, hanem kék karácsonyunk lesz.
Már csak a forralt bor és kürtös kalács íllatú szabadtéri karácsonyi vásárok hiányoznak. De nagyon!
Az egyik többemeletes fővárosi üzlet karácsonyi pompába öltöztetése már november elején megkezdődött. Szerintem az előkészületek egy párszor biztosan kivágták a biztosítékot a környéken, de a végeredmény mindenképpen szemet gyönyörködtető és szívet melengető lett, éjszakai sötétségben és nappali fényben egyaránt.
99 pont
A felsőfokú török nyelvvizsga már megvan, de a hivatalos papírok kézbesítéséig még néhány hetet várnom kell. Az örömhírt meg is ünnepeltük egy adag jófajta cukrászdás sütivel…
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az összességében 10 hónapos nyelviskolai kalandjaim során ez volt az egyik legkönnyebb vizsga, megspékelve egy felettébb segítőkész tanárral. Ennek köszönhetően – csupán egy kivétellel – az osztály minden tagja 90 pont felett zárt. Ezzel persze nincs is semmi baj. Legfőképp, hogy egy görög lánnyal holtversenyben az első helyen végeztem.
Töltött puszedli (macaroon) a Divan cukrászdából. Tudom ajánlani. Nyami!
A felsőfokú nyelvvizsgáról
Két hónappal ezelőtt részt vettem egy előrehozott teszten és átugrottam egy osztályt a suliban, így az elkövetkező két napban lesz lehetőségem átvergődni magam a felsőfokú török nyelvvizsgán. Kedves (ismeretlen) ismerősök, lehet egy picit szorítani!
A suli befejezése után tervezünk egy kis nyaralást a férjemmel, így úgy gondolom, hogy csak szeptember végén vagy október elején térek majd vissza ehhez a bloghoz. Addig is szép indiánnyarat kívánok mindenkinek!
A kép az egyik ankarai városközpont (Kızılay) felé vezető úton készült.
Május végi pillanatképek: Ankara, Törökország
Az elmúlt napokban az esőfelhők sokszor átvették a hatalmat a napsugarak felett. Ki is használtuk a záporok utáni friss levegőt, és tettünk egy jó kis sétát a környékünkön.
Önlábkép:
A tavaszi záporeső az amúgy rejtőzködő életmódot folytató csigákat is kicsalogatta a bokrok alól:
Cukorfalat: Egy csinos török angóra cica
Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek a szomszédságunkban élő Cukorfalatot. A gyönyörű, 3 éves angóra cica csak néhanapján hagyja el a kényelmes lakást, hogy kimerészkedjen az erkélyre. Ma volt szerencsénk közelebbről is megcsodálni piros nyakékét, hatalmas zöld szemeit és makulátlan, rövid fehér szőrét.
Ne hagyjátok, hogy az ártatlan tekintet megtévesszen titeket! Cukorfalat nem szereti, ha simogatják. Ezt éles karmait használva mindenkinek igyekszik is a tudtára adni.
Vess egy pillantást a többi képre is!
Nagy utazás 