Gyalogtúra az Ihlara-völgyben

Amikor átnéztem a kütahyai, rodostói és fekete-tengeri kirándulás alkalmával készített fényképeket, elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz rá, újra kimozdulok a városból. Manapság szervezett utazások terén is nagyon nagy a kínálat, rengeteg cég hirdet megfizethető áron egy-két napos városnézős, strandolós, múzeum látogatós vagy éppen természetjáró kiruccanást. Ezek közül ezúttal egy kappadókiai ajánlat keltette fel az érdeklődésemet.

Pedig az időjárás nem volt túl bíztató, mert bár a kirándulás idejére jó időt mondtak, a felvezető hét minden napján esett.

Másrészt egy nappal az indulás előtt még nem volt megfelelő cipőm. Mivel szóba sem jöhetett, hogy a legutóbbi túra során több komoly vízhólyagot okozó bakancsomat újra felvegyem, az esőcseppek között lavírozva elindultunk a legközelebbi sportboltba. Nehezített körülmények között kellett megoldani a bevásárlást, mert az út egy részén metró pótló buszok jártak, ráadásul a szombati tömeg sem volt túl kellemes. Az már csak hab volt a tortán, hogy egy lépcsőzés során sikerült megbotlanom és meghúznom a bokámat.

Mindenesetre letudtuk a bevásárlást és hazavonszoltuk magunkat. Este előkerestem a bokaszorítómat, elkészítettem pár szendvicset, és feltöltöttem a fényképezőgépem akkumulátorát.

Vasárnap reggel rutinosan otthon felejtettem a mobil telefonomat, de ezt nem is bántam különösebben. A nap hétágra sütött, a bokám sem fájt túlzottan, a cipőm pedig kimondottan kényelmes volt.

Kappadókia egyébként egy hatalmas és varázslatos hely, már az időszámításunk előtti 6. századi feljegyzések is megemlékeznek róla. Sok érdekes sziklaképződmény található itt, melyeket az évek során a területen letelepedett különböző hitű és kultúrájú társadalmak lakásokká vagy közösségi helyekké (például templomokká) alakítottak. Ezek egy része látnivalóként funkcionál, másokba pedig hotelt építettek. De akinek mindez nem elég, az részt vehet egy hőlégballonos utazáson is – ha a pénztárcája és az időjárás engedi.

Mi az Aksaray régióban a Hasan hegyi – jelenleg inaktív – vulkán korábbi tevékenységei során kialakult Ihlara-völgyben, a Melendiz patak mentén túráztunk egészen Selime városáig, ahol meglátogattunk egy valaha volt kolostort is. A séta nem volt túlzottan megerőltető, de azért így is sikerült megmásznunk egy-két emelkedőt.

Közben persze szorgosan fotóztam. Bízom benne, hogy az alábbi képek nemcsak engem ösztönöznek a következő utazásra, hanem titeket is. Kalandra fel!

A 14. Rodostói Magyar Nap margójára

Már tavaly elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, idén részt fogok venni a rodostói magyar napon. Törni tudtommal nem törött el semmi, az eső viszont szakadt, így elég kalandosra sikerült a kirándulás. De azért nem panaszkodom.

Rodostó (törökül Tekirdağ) városa azért fontos nekünk magyaroknak, mert itt élt száműzetésben II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal, Csáky Mihály és Mikes Kelemen. Róluk emlékeznek meg minden évben a cseresznye fesztivál keretében megrendezésre kerülő magyar napon, amiről majdnem lemaradtam idén is. Hiába próbáltam ugyanis tavasszal többször tájékozódni a programokról, még az esemény előtt két héttel sem találtam semmi relevánsat az interneten.

Végül azért sikerült időben értesülnöm a dologról és szerencsére volt is lehetőségem ellátogatni a Márvány-tenger partján fekvő városba, ahol ez évben június 3-án, pénteken 14 órakor kezdődött a magyar nap. Nagyjából egy időben egy elég komoly zivatarral. Emiatt sajnos elmaradt az érdeklődés és a tervezett programok több mint fele is.

Azért így is sikerült részt vennem két koszorúzáson és meghallgatnom jó pár beszédet, de a további koszorúzásokra, a Rákóczi emlékbélyeg bemutatására és a Mikes Kelemen törökországi leveleinek legújabb török kiadását ünneplő kerekasztal beszélgetésre sajnos nem került sor. Pedig közben elállt az eső és kisütött még a nap is.

Mit volt mit tenni, kihasználtam a hirtelen jött szabadidőt és a búzamezők mellett lesétáltam a majdnem teljesen kihalt tengerpartra, hogy hallgassam egy kicsit a vízcsobogást, majd tettem egy kört a városban. Este pedig részt vettem az immár hagyományos gulyás partin, ahol ebben az évben a Band of Streets zenekar szolgáltatta a zenei aláfestést.

Ami nekem a magyar napról leginkább hiányzott, azok a magyarok voltak. Mert bár a főkonzulátus és a nagykövetség dolgozói, valamint Rodostó testvérvárosaként Kecskemét polgármesteri hivatala és díszvendégként Tarlós István is képviseltette magát, Törökországban élő magyarokkal nem igazán sikerült összefutnom. Kivéve Nikit, akivel ott helyben el is határoztuk, hogy ha törik, ha szakad, egyszer igenis összehozzuk a törökországi magyarságot.

A tengert ölelő város madártávlatból:

Elugrottunk a Fekete-tengerhez

Mivel már majdnem nyolc éve szívom Ankara száraz és nem kifejezetten tiszta levegőjét, elég sok por felgyülemlett bennem. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy pár hete hirtelen felindulásból lefoglaltam két helyet egy fekete-tengeri kiruccanásra.

Ezzel nemcsak a férjemet, hanem magamat is megleptem, mert én inkább amolyan otthonülő típus vagyok. Vagy legalábbis eddig azt hittem. Kétségtelen, hogy én jól érzem magam egy helyben is, mert szeretek rajzolni, fényképeket szerkeszteni és írni. Viszont jobban belegondolva arra jöttem rá, hogy mivel a kiköltözés utáni öt szűk esztendőt a megélhetésért való harc töltötte ki, én tulajdonképpen hozzászoktattam magam ehhez a fajta életmódhoz. Hiszen régebben még arra sem volt lehetőségem, hogy hazautazzak Magyarországra látogatóba, nemhogy kirándulni vagy nyaralni menjek.

Szerencsére (vagy inkább a sok lemondásnak, a kitartó tanulásnak és munkának köszönhetően) ez a tendencia az utóbbi pár évben változóban van. Mostanában különösen igyekszem aktívabb lenni, már csak azért is, mert ha így haladnék, egy pár hónapon belül sikerülne elérni az általam ideálisnak gondolt testsúly kétszeresét. És bár szeretem a kihívásokat, ez a dolog valamiért nem szerepel a célkitűzéseim között.

Az egészségesebb életmódhoz első körben úgy próbálok közelebb kerülni, hogy munka után nem buszra vagy kocsiba szállok, hanem inkább haza sétálok. Ezzel pedig le is zárul a gondolatkör, hiszen visszatértünk a porhoz. Mert hogy abból kénytelen vagyok útközben elég sokat lenyelni. Lehet, hogy éppen ezért tűnt fel az a hirdetés, amely egy egy napos fekete-tengeri túrát hirdetett. Nem fürdőzést vagy kellemes városnézést, hanem túrát(!) – körülbelül 10 kilométer gyaloglással. Vettem egy nagy levegőt és a férjemmel való egyeztetés után gyorsan regisztráltam.

A vasárnapi 6 órás kelés persze nem esett túl jól, és a kb. 4 órás buszúton sem volt túl sok élményben részünk, de mindenért kárpótolva éreztük magunkat, amikor a tengerhez közeledve szemen (és szíven) ütött minket a burjánzó természet és nagyot szippantottunk magasabb nedvességtartalmú és sokkal tisztább levegőből.

Kicsit fárasztó, de nagyon szép nap volt. A rengeteg vizuális élmény mellett néhány vízhólyaggal is gazdagodtam, de még így is megérte.

A túra során nagyon sok fényképet készítettem, ebből láthattok alább egy kis ízelítőt.

Kütahya, a múzeumok és porcelán városa

Március elején volt szerencsém eltölteni majdnem egy hetet az Ankarától valamivel több, mint 300 kilométerre fekvő, körülbelül 570 000 lakosú Kütahya (kiejtés Kütahja) városában. Annak ellenére, hogy nem nyaralni vagy kirándulni mentem, sikerült magam egészen jól éreznem.

Az utazásom apropóját az adta, hogy hosszú évek bürokratikus útvesztői után végre elérkezett az idő, hogy megújuljon az 1980-as években megnyitott kütahyai Kossuth ház állandó kiállítása. Ez alkalomból Törökországba látogatott a Magyar Nemzeti Múzeum négy munkatársa, akikhez én a második héten csatlakoztam.

A Kütahyába érkezésem előtt még naívan azt gondoltam, hogy mire én odakerülök, már minden olajozottan fog menni. Persze ez nem teljesen így történt, amit tulajdonképpen nem is bántam. Így legalább nem unatkoztunk. Jöttünk, láttunk, gyalogoltunk, beszélgettünk, fotóztunk, fúrtunk, faragtunk, olvasztottunk, ragasztottunk, matattunk, kutattunk, mostunk, vasaltunk, varrtunk, bosszankodtunk, viccelődtünk, intézkedtünk, magyaráztunk, győzködtünk, alkudoztunk, megegyeztünk… és győztünk.

De térjünk csak vissza történetünk elejére. Egy vasárnapi napon kerekedtem fel Ankarából, hogy elcsípjem a Kütahya felé reggel hétkor induló buszt, melyre már napokkal azelőtt megvettem a jegyem. Az ágyból való kivánszorgás utáni nagy rohanásban éppen csak egy pillantást tudtam vetni a telefonomra, mely gyanús módon előző este 11 óra körül egy darab nem fogadott hívással gazdagodott. Nem volt túl sok időm ezen agyalni, mert hamar kiértem a pályaudvarra, ahol azzal fogadott az adott busztársaság fülkéjében üldögélő két kedves bácsi, hogy törölték az adott járatot. Volt tehát bő egy órám arra, hogy lézengjek egy kicsit, majd benyomjak egy enyhén túlárazott, viszont nem túlságosan finom reggelit, és értesítsem az akkor még Kütahyában tartózkodó váltótársamat arról, hogy a megbeszéltekhez képest késni fogok egy órát.

İzmir, Törökország: Egy megkésett utazási beszámoló

Mivel augusztus végéig suliba jártam, és szeptember elején a férjem munkahelye elvállalt egy új belsőépítészeti megbízást, sajnos nem volt lehetőségünk megejteni az idei nyaralásunkat. Azért így is sikerült kipihenni magunkat, és legalább nem égtünk le. Remélem, nemsokára lesz lehetőségünk leutazni a tengerpartra vagy felfedezni egyéb izgalmas törökországi helyeket. Addig is majd olvasgatom mások élményeit, és igyekszem azokból feltöltődni. Vagy átnézem a tavalyi nyaralásról készült képeket…

Tavaly nyáron volt szerencsénk 10 csodálatosan pihentető napot eltöltenünk egy İzmir-hez közeli kisvárosban az Égei-tenger partján. A helyet Sığacık-nak hívják, de az odalátogató turisták kedvéért manapság Teos néven is emlegetik. Az anyósunknál vendégeskedtünk, aki egy domb tetején fekvő villában lakik.

A szellő által felénk hozott sós, nedves és üdítő levegőt beszippantva reggelente könnyedén keltünk ki az ágyból, hogy a teraszról elénk terülő égszínkék tengert és a hajókkal zsúfolt kikötőt megpillantva vidáman és energikusan kezdjük a napot.

A reggelit általában az erkélyen költöttük el, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a közeli érintetlen erdőségekre, a környéken található tengerpartok egyikére és a domb alján elterülő farmokra.