Egy kis multikulti – mert néha kénytelen vagyok kihúzni a fejemet a homokból

Azt vettem észre, hogy az utóbbi pár hónapban egyre több török újságban és weboldalon jelennek meg Magyarországgal kapcsolatos írások. Erre a jelenségre először nyáron figyeltem fel, amikor leginkább a migráns helyzettel kapcsolatban cikkezett országunkról a török sajtó.

Ekkor a híradások többsége szélsőjobbozta és fasisztázta a magyar kormányt és személy szerint Orbán Viktort is. Valamint kikérte magának, hogy míg Törökország több millió menekültet lát el, addig az európai országok pár százezer ember életét nem képesek megmenteni. Az indulatokat tovább szították a Magyarország határain felhúzott kerítések és a László Petra operatőr nő általi menekültgáncsolás. Ezek a hírek nemcsak Törökországot, hanem a világsajtót is bejárták.

A migráns témával én eddig nem foglalkoztam a blogon, és most is csak annyit szeretnék mondani, hogy szerintem ezt a jelenleg is zajló folyamatot akár népvándorlásnak is lehetne nevezni, amire már korábban is volt példa – és nagy valószínűség szerint a jövőben is lesz. Mert nemcsak a divat, hanem a történelem is ismétli önmagát.

A migrációt lehetetlen megállítani, bármennyire is akarja azt az ember. A tömegek mozgásának szabályozásával és korlátozásával persze lehet próbálkozni, de ha ez nincs jól megtervezve és előkészítve, akkor a végeredményt nem igazán nevezhetjük ideális (tehát minden érintett által elfogadott és valamilyen szinten kielégítő) megoldásnak.

Szerintem az sem meglepő, hogy a népmozgás erős indulatokat és érzelmeket vált ki még az amúgy nyugodtabb természetű, a többség által esetleg közömbösnek tartott emberekből is. Nyilván senki sem szereti, hogy ha egy általa befolyásolhatatlan külső tényező hirtelen a feje tetejére állítja a kemény és évekig tartó munkával kialakított életritmusát és megcincálja a személyes életterét. Senki sem szereti a drasztikus változásokat és a bizonytalanságot. És azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy még a legbátrabb és legmagabiztosabb emberek is tartanak valamennyire az ismeretlentől.

Az úgynevezett globalizáció viszont mindezek ellenére már folyik egy ideje, ráadásul egyre gyorsabban. Az emberek vegyes házasságokat kötnek, nyelveket tanulnak, külföldre mennek nyaralni, hosszabb-rövidebb időre oda költöznek vagy csak oda fektetnek be. Keveredünk… Változik a környezetünk… Akkor is, ha ki sem tesszük a lábunkat a lakhelyünkről.

Manapság sokkal több és változatosabb információ, kulturális és vallási behatás, valamint nemzetiség ér el bennünket és ágyazódik bele a tudatalattinkba, mint valaha. És az ér el kifejezést itt most nem átvitt értelemben értem. Az említett dolgok és emberek fizikailag, érezhetően a mindennapjaink részévé válnak. Akkor is, ha nem akarjuk. Van hipergyors mobilnet, a szomszéd településen mecset vagy zsinagóga épül, albán fiú dolgozik a pékségben, dönert vagy gyrost kínál a bajuszos török bácsi, a határ mentén menekülttáborok épülnek, az utcán több a kéregető, amerikai vagy éppen kínai üzletemberekkel dolgozunk együtt. A felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni, de nem érdemes.

Kedves olvasó! Hallottál már valaha a kulturális sokkról? Mert előfordulhat, hogy ebben szenvedsz. Ha nem te, akkor a szüleid, a szomszédod vagy egy ismerősöd. Attól függetlenül, hogy az illető nem külföldön él.

Mert olyan különös helyzet állt elő, hogy egy jó kis kultúrsokkért már nem kell elutazni Magyarországról. Ebből teljesen egyértelműen következik az, hogy a magyar ember már a saját otthonában is tud „turistáskodni”. Hogy valaki mennyire képes ezt az élményt valaki pozitívan vagy negatívan felfogni, az nagy mértékben függ a hozzáállásától.

Ha egy multikulturális élethelyzetbe kerülünk, az jobb esetben azt eredményezi, hogy toleránsabbak és türelmesebbek leszünk a számunkra ismeretlen vagy szokatlan dolgokkal szemben. Legalábbis, ha van erre elég energiánk. Tehát kívánok mindenkinek nemcsak boldogságot és egészséget, hanem erőt és energiát is a 2016-os évre.

Amúgy nem kell megijedni, a kultúrsokk nem egy halálos kór, viszont nem is túl kellemes. A mielőbbi kiheverésében talán segít Lafferthon Ágnes 2007-es alábbi írása.

„Maga a szó „kultúrsokk” azt sugallja, hogy egy bizonyos kultúrával való találkozás sokkoló hatással van ránk, ám a legtöbb esetben ez nem azonnal történik. Eleinte sokan egész kellemesen érzik magukat, sokszor hónapokkal később mennek át a sokkon, amikor már elmúlt a kezdeti varázs. A probléma az, hogy belefáradunk az „új” kultúra adaptálásába. A kultúrsokk hosszú lefolyású folyamat, nem egy-két hétig tart, hanem akár 6-9 hónapig is!

1. szint: Pozitívan állunk hozzá mindenhez és jó humorérzékkel, a kultúrák közti különbségeket különlegesnek és érdekesnek tartjuk. Rengeteg új élményben van részünk.
2. szint: Már viszonylag átfogó képet kaptunk az új környezetről, pozitív és negatív tapasztalatokat egyaránt szereztünk. A jó dolgok után már észrevesszük a rosszakat is, de ignoráljuk őket, igyekszünk csak a pozitív dolgokra koncentrálni.
3. szint: Elkezdünk a negatív tapasztalatokra összpontosítani, ami eleinte érdekesen más volt, az most bosszantó és
4. szint: Kezdjük megszokni a rossz és a jó dolgokat is, a környezetet.
5. szint: Teljesen megszoktuk az ittlétet, megismertük a kultúrát, kialakítottuk mindennapi rutinunkat, baráti köreinket. Új hobbikra tettünk szert.

Az, hogy valaki mennyi idő alatt vészeli át mindezt, és mennyi időt tölt el az egyes szinteken, az függ az egyén alkalmazkodóképességétől, általános beállítódottságától (optimista vagy pesszimista, hirtelen haragú vagy inkább nyugodt, mennyire nyitott, könnyen köt-e új barátságokat, mennyire gyorsan tanul stb.).

Fontos megemlíteni azt is, hogy nem feltétlenül megy mindenki végig az összes szakaszon, és sokszor előfordul az is, hogy össze-vissza ugrál az ember a különböző szintek között.”

A kép forrása: ismeretlen

Lafferthon Ágnes teljes írását ide kattintva olvashatjátok el.

A lányom nélkül soha, avagy amit a briteknek szabad, azt az oroszoknak nem

Emlékeztek még arra az írásra, melyben az alapvető emberi jogokat és azok hiányát pedzegettem? És arra az általam említett ankarai edzőteremre, ahova nem engedtek be orosz lányokat? Érdekes módon nem sokkal a cikk megjelenése után tudtam meg, hogy valaki felvásárolta az épületet, ahol az a bizonyos fitneszközpont is található, amit be fognak zárni. Meg kell, hogy mondjam, hogy a hír hallatán kiült a mosoly a szám szélére. De nem sokáig maradt ott.

Ma reggel éppen, hogy sikerült kiverekednem magam az ágyból, amikor a férjem a tejeskávém mellett azzal a mondattal köszöntött, hogy: Képzeld mit olvastam az interneten! Mivel őt a dobozba préselődött cicáktól kezdve az atomfizikáig minden érdekli, ekkor még nem gondoltam semmi rosszra. Ezúttal azonban nem egy vicces történet, hanem egy aktuális török rendelet keltette fel a figyelmét, melyet hallva enyhén szólva ledöbbentem.

Eddig a Törökországban szült összes külföldi nő automatikusan kapott tartózkodási engedélyt 2 és fél évre. Ezt a napokban annyiban módosították, hogy ha az anya nemzetisége moldáv, orosz, türkmen, ukrán, azeri, kirgiz, szíriai vagy ezekhez hasonló(!?), akkor csak 6 hónapig maradhat az országban legálisan azután, hogy életet adott gyermekének.

Ez a törvénymódosítás személyes és emberjogi szinten is sértő, és ha engem kérdeztek, egyenesen botrányos. Ezzel Törökország a nagy nyilvánosság előtt negatívan diszkriminálja a fentebb említett nemzeteket. Felvállalja, hogy többre értékel mondjuk egy részeges angol takarítónőt egy értelmes orosz doktornőnél. Országpolitikai szinten kifejezi azt a köztudatban erősen jelenlévő előítéletet, mely szerint egyes országok lányai semmirekellő ribancok, másoké pedig erkölcsös, tiszteletreméltó állampolgárok. Kijelenti, hogy szerinte egy ember értékrendje, személyisége és elvei attól függenek, hogy melyik ország van feltüntetve származási helyeként a hivatalok által kiállított papírdarabokon (értsd: személyi igazolvány vagy éppen útlevél).

Néha az alapvető emberi jogok a származástól függenek

4 évvel ezelőtt, egy pár héttel a Törökországba érkezésem után történt, hogy a férjem nagymamájánál vendégeskedve fültanúja voltam egy érdekes telefonbeszélgetésnek, ami az egyébként angol tanár (tehát egyetemi végzettséggel rendelkező) nagynéni és egy ismerőse között zajlott le. Az akkor még igencsak kezdetleges töröktudásommal csak annyit sikerült elcsípnem, hogy rólam beszélve a következőt jegyezte meg a nagynéni: “De ő nem olyan ám, mint a többi külföldi”. Később aztán megkérdeztem a férjemet, hogy mégis mire véljem ezt a kijelentést. Ekkor hallottam először, hogy itteniek köztudatában milyen élénken él az a gondolat, hogy a külföldiek erkölcstelenek. Erre az igencsak meglepő hírre egy kényszeredett mosollyal és egy legyintéssel reagáltam. Ekkor még azt gondoltam, hogy ez mégiscsak túlzás, és nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak.

Közben minden nap szorgalmasan jártam a nyelviskolába, sok más, jóravaló külföldi fiúval és lánnyal egyetemben. Már-már el is feledkeztem a dologról, amikor az egyik orosz osztálytársam megemlítette, hogy ha teheti, inkább nem szólal meg nyilvános helyen az anyanyelvén. Ezen egy pillanatra elgondoltam, de hamar túlléptem rajta. Úgy voltam vele, hogy biztos csak egy kicsit paranoiás.

Aztán valamivel később Yabancı Gelin néven egy érdekes valóság show ment az egyik országos csatornán, ahol külföldi lányokat zártak össze török pasikkal és az ő anyukájukkal. A műsort (valamint egy autót, házat és némi pénzt) az a pár nyerte, amelyik hajlandó volt a fináléban összeházasodni. A programban egyébként Halas Almiréna magyar modell is részt vett, de végül nem ő, hanem egy (a készítők által amerikainak álcázni próbált) orosz lány és egy fiatal török focista  fiú “nyert”. A csaj egyébként nem sokkal ezután már munkát keresett. Ezt első kézből tudom, mert ő is elküldte az önéletrajzát arra a bizonyos álláshirdetésre. Kicsi a világ.

Magas sarok és kettős mérce: Törökországi divatmustra

Nemrég azt vettem észre a statisztikákban való turkáláskor, hogy valaki a „meztelen török lányok” kifejezésre rákeresve lyukadt ki a blogomnál. Gondolom a korábban leközölt címlap nem hagyja hidegen az effajta ínyencségre vágyó látogatókat, bonuszként pedig itt egy szaftos kis montázs szexi török hölgyekkel fűszerezve. Ennél többet már tényleg nem tehetek…

Hogy a témánál maradjak, azért az emberek többsége öltözködéskor itt is inkább a kényelmet és célszerűséget tartja szem előtt. Rengeteg stílus képviselői megtálalhatóak, a nyáron is fejkendőt és hosszú kabátot viselőktől az egész évben tűsarkúban és miniszoknyában tipegőkig. Emósokat és rockereket Ankarában viszont csak elvétve látni, legalábbis a mi környékünkön.

Ezzel a bejegyzéssel amúgy nem egy általános kép kialakítása a célom, hanem az, hogy egy pár kiragadott példával illusztrálva ráirányítsam a figyelmet arra, hogy a török fővárosban mennyire sokszínűek az emberek – mind öltözködésben, mind pedig gondolkodásmódban.

Először jöjjenek a hölgyek, később pedig majd rátérünk az urakra is, persze csak ha van rá igény. 🙂

Az előítéletekről: „Itt nem szívesen szólalok meg az anyanyelvemen”

Törökül tanuláskor nagy előnyt jelent, hogy tudok angolul, és órák után az osztálytársakkal is sokáig ezt a nyelvet használtuk. Mindezek ellenére eléggé meglepődtem, amikor az egyik orosz ismerősöm kijelentette, hogy ő nem szívesen szólal meg az anyanyelvén, inkább mindig az angolt használja.

Akkor még csak egy pár hónapja éltem Ankarában, így nem nagyon értettem, mit akart ezzel mondani. Aztán kirakat nézegetés közben beavatott egy-két dologba.

Bár kedves barátnőm cégvezetői beosztásban dolgozott, csinos orosz lány lévén sokszor találkozott előítéletekkel az itt tartózkodása alatt. Törökországban ugyanis van egy bizonyos, széles körben elterjedt tévhit. Még az egyetemet végzett, több országot megjárt, tanult emberektől is lehet hallani a következő mondatot: “Biztos te is tudod, hogy a külföldi lányok mennyire könnyűvérűek.”

Ennek a tévhitnek több oka is van. Először is, Törökországban máshogy értelmeznek egy puszit, mosolyt vagy hosszabb pillantást. Másodszor, az itteni utcasarkokon dolgozó hölgyek többsége bevándorló, legtöbbjük épp Oroszországból.

Ez nem a véletlen műve, hiszen ha a helyi lányok olyasmit csinálnak, amivel rossz hírét kelthetik a családnak, akkor azt bizony a rokonok sokszor nem veszik túl jó néven. Ez persze nem akadályozza meg néhányukat abban, hogy például bikinis képeket csatoljanak az önéletrajzukhoz, mikor egy titkárnői állásra jelentkeznek… 🙂

A megkülönböztetésekről és a Magyarországgal kapcsolatos tévhitekről

Kedves Törökországban utazgató, ne lepődj meg, ha a „Szia!” után sokszor a „Hogy vagy?” helyett rögtön a „Honnan jöttél?” kérdéssel találkozol.

Mivel azon szerencsések közé tartozom, akik külföldön élve egy helyi iskolában tanulhatják az adott nyelvet, a világ rengeteg pontjáról származó emberrel találkozom. Pár hónapnyi közvélemény-kutatás után arra a köveztetésre jutottam, hogy attól függően, hogy melyik országból való vagy, itt különböző árral, bánásmóddal, esetleg előítélettel találkozhatsz.