Egy kis multikulti – mert néha kénytelen vagyok kihúzni a fejemet a homokból

Azt vettem észre, hogy az utóbbi pár hónapban egyre több török újságban és weboldalon jelennek meg Magyarországgal kapcsolatos írások. Erre a jelenségre először nyáron figyeltem fel, amikor leginkább a migráns helyzettel kapcsolatban cikkezett országunkról a török sajtó.

Ekkor a híradások többsége szélsőjobbozta és fasisztázta a magyar kormányt és személy szerint Orbán Viktort is. Valamint kikérte magának, hogy míg Törökország több millió menekültet lát el, addig az európai országok pár százezer ember életét nem képesek megmenteni. Az indulatokat tovább szították a Magyarország határain felhúzott kerítések és a László Petra operatőr nő általi menekültgáncsolás. Ezek a hírek nemcsak Törökországot, hanem a világsajtót is bejárták.

A migráns témával én eddig nem foglalkoztam a blogon, és most is csak annyit szeretnék mondani, hogy szerintem ezt a jelenleg is zajló folyamatot akár népvándorlásnak is lehetne nevezni, amire már korábban is volt példa – és nagy valószínűség szerint a jövőben is lesz. Mert nemcsak a divat, hanem a történelem is ismétli önmagát.

A migrációt lehetetlen megállítani, bármennyire is akarja azt az ember. A tömegek mozgásának szabályozásával és korlátozásával persze lehet próbálkozni, de ha ez nincs jól megtervezve és előkészítve, akkor a végeredményt nem igazán nevezhetjük ideális (tehát minden érintett által elfogadott és valamilyen szinten kielégítő) megoldásnak.

Szerintem az sem meglepő, hogy a népmozgás erős indulatokat és érzelmeket vált ki még az amúgy nyugodtabb természetű, a többség által esetleg közömbösnek tartott emberekből is. Nyilván senki sem szereti, hogy ha egy általa befolyásolhatatlan külső tényező hirtelen a feje tetejére állítja a kemény és évekig tartó munkával kialakított életritmusát és megcincálja a személyes életterét. Senki sem szereti a drasztikus változásokat és a bizonytalanságot. És azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy még a legbátrabb és legmagabiztosabb emberek is tartanak valamennyire az ismeretlentől.

Az úgynevezett globalizáció viszont mindezek ellenére már folyik egy ideje, ráadásul egyre gyorsabban. Az emberek vegyes házasságokat kötnek, nyelveket tanulnak, külföldre mennek nyaralni, hosszabb-rövidebb időre oda költöznek vagy csak oda fektetnek be. Keveredünk… Változik a környezetünk… Akkor is, ha ki sem tesszük a lábunkat a lakhelyünkről.

Manapság sokkal több és változatosabb információ, kulturális és vallási behatás, valamint nemzetiség ér el bennünket és ágyazódik bele a tudatalattinkba, mint valaha. És az ér el kifejezést itt most nem átvitt értelemben értem. Az említett dolgok és emberek fizikailag, érezhetően a mindennapjaink részévé válnak. Akkor is, ha nem akarjuk. Van hipergyors mobilnet, a szomszéd településen mecset vagy zsinagóga épül, albán fiú dolgozik a pékségben, dönert vagy gyrost kínál a bajuszos török bácsi, a határ mentén menekülttáborok épülnek, az utcán több a kéregető, amerikai vagy éppen kínai üzletemberekkel dolgozunk együtt. A felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni, de nem érdemes.

Kedves olvasó! Hallottál már valaha a kulturális sokkról? Mert előfordulhat, hogy ebben szenvedsz. Ha nem te, akkor a szüleid, a szomszédod vagy egy ismerősöd. Attól függetlenül, hogy az illető nem külföldön él.

Mert olyan különös helyzet állt elő, hogy egy jó kis kultúrsokkért már nem kell elutazni Magyarországról. Ebből teljesen egyértelműen következik az, hogy a magyar ember már a saját otthonában is tud „turistáskodni”. Hogy valaki mennyire képes ezt az élményt valaki pozitívan vagy negatívan felfogni, az nagy mértékben függ a hozzáállásától.

Ha egy multikulturális élethelyzetbe kerülünk, az jobb esetben azt eredményezi, hogy toleránsabbak és türelmesebbek leszünk a számunkra ismeretlen vagy szokatlan dolgokkal szemben. Legalábbis, ha van erre elég energiánk. Tehát kívánok mindenkinek nemcsak boldogságot és egészséget, hanem erőt és energiát is a 2016-os évre.

Amúgy nem kell megijedni, a kultúrsokk nem egy halálos kór, viszont nem is túl kellemes. A mielőbbi kiheverésében talán segít Lafferthon Ágnes 2007-es alábbi írása.

„Maga a szó „kultúrsokk” azt sugallja, hogy egy bizonyos kultúrával való találkozás sokkoló hatással van ránk, ám a legtöbb esetben ez nem azonnal történik. Eleinte sokan egész kellemesen érzik magukat, sokszor hónapokkal később mennek át a sokkon, amikor már elmúlt a kezdeti varázs. A probléma az, hogy belefáradunk az „új” kultúra adaptálásába. A kultúrsokk hosszú lefolyású folyamat, nem egy-két hétig tart, hanem akár 6-9 hónapig is!

1. szint: Pozitívan állunk hozzá mindenhez és jó humorérzékkel, a kultúrák közti különbségeket különlegesnek és érdekesnek tartjuk. Rengeteg új élményben van részünk.
2. szint: Már viszonylag átfogó képet kaptunk az új környezetről, pozitív és negatív tapasztalatokat egyaránt szereztünk. A jó dolgok után már észrevesszük a rosszakat is, de ignoráljuk őket, igyekszünk csak a pozitív dolgokra koncentrálni.
3. szint: Elkezdünk a negatív tapasztalatokra összpontosítani, ami eleinte érdekesen más volt, az most bosszantó és
4. szint: Kezdjük megszokni a rossz és a jó dolgokat is, a környezetet.
5. szint: Teljesen megszoktuk az ittlétet, megismertük a kultúrát, kialakítottuk mindennapi rutinunkat, baráti köreinket. Új hobbikra tettünk szert.

Az, hogy valaki mennyi idő alatt vészeli át mindezt, és mennyi időt tölt el az egyes szinteken, az függ az egyén alkalmazkodóképességétől, általános beállítódottságától (optimista vagy pesszimista, hirtelen haragú vagy inkább nyugodt, mennyire nyitott, könnyen köt-e új barátságokat, mennyire gyorsan tanul stb.).

Fontos megemlíteni azt is, hogy nem feltétlenül megy mindenki végig az összes szakaszon, és sokszor előfordul az is, hogy össze-vissza ugrál az ember a különböző szintek között.”

A kép forrása: ismeretlen

Lafferthon Ágnes teljes írását ide kattintva olvashatjátok el.

Szokatlan szokások: Törökös Szilveszter

Törökországban valahogy minden szilveszter különös, és ez bizony nem a véletlen műve. Ehhez az ünnephez ugyanis egy külföldi szemével nézve igencsak furcsa török szokások kapcsolódnak.

Az itteni lányok, nők, és asszonyok többsége tradicionálisan piros alsóneműt visel szilveszter éjjelén. Én ezt akkor tudtam meg, mikor az egyébként rendkívül modern és közvetlen anyósom egy szép piros melltartóval lepett meg egy pár évvel ezelőtt. Aztán persze ragaszkodott ahhoz, hogy azt egyből felpróbáljam – merthogy az ugyebár szerencsét hoz. Máig sem tudom, hogy hogyan volt képes pontosan eltalálni a méretemet, de ez egy olyan részlet, amire lehet, hogy jobb, ha soha nem derül fény. Mondjuk csak azt, hogy a véletlen bizony csodákra képes!

December 31 kora estéjén mi általában összeülünk a szűkebb családdal, hogy elfogyasszuk a hagyományos szilveszteri pulyka-vacsorát. Míg Magyarországon nem szokás szárnyast fogyasztani az újév kezdetekor, itt azok (is) szerencsét hoznak. A hentesek kirakatai a szilveszter előtti pár napban megtelnek pulykákkal, némelyik jópofán ki van díszítve, vagy szó szerint fel van öltöztetve. Egy amerikainak az lehet az érzése, hogy itt épp Hálaadás (Thanksgiving) van.

Törökországban szilveszterkor a általában (adventi) gyertyát gyújtanak, és már hetekkel az esemény előtt feldíszített fával dekorálják a lakást! Itt a piros szalag, a csengő, a fenyőfa és az ajándékok nem a karácsony (amit persze a muzulmánok nem ünnepelnek), hanem az új év jelképei. Hát legyen! 🙂

Ráadásul Törökországban a télapó is szilveszterkor jön! Minden harmadik fiatal Mikulás-sapkát és alkoholtól vörös orrot visel, hogy illően megünnepelje a vadonatúj évet. A szakáll és nagy pocak legtöbbször elmarad, de az ajándékok nem. A télapó mindig meglepi a családtagokat és közeli barátokat valami aprósággal. Ennek köszönhetően a piros alsónemű kollekcióm évről évre bővül. Ez is bizonyítja, hogy a Közel-Kelet bizony csak első pillantásra prűd, a felszín alatt nagyon is buzognak az érzelmek és az elemi ösztönök. Ne aggódjatok, erről is vannak a tarsolyomban jó kis történetek. Addig is boldog 2012-őt mindenkinek! Amúgy törökösen.

Amikor még a látszólag lényegtelen is fontos

Nagyon vágyom erre az állásra!

Máig emlékszem arra, hogy mennyire ledöbbentem, amikor egy pár hónappal ezelőtt a férjem megmutatta azokat az önéletrajzokat, amik az irodájában meghirdetett titkárnői állásra érkeztek. Kb. minden harmadik jelentkezéshez kihívó fotók voltak csatolva. Ezek között voltak bikiniben pózoló, mély dekoltázst mutogató, ultra rövid forrónacit viselő, valamint művészi kompozícióval próbálkozó hölgyemények. Egyes fényképeken látszólag aludt az illető, másokon pedig csak a lányok bizonyos testrészei (leginkább szem vagy ajak) látszottak. Mert az ugyebár köztudott, hogy a professzionalizmus összefügg a csókos szájjal.

Ez a fajta rámenősség azért is volt furcsa, mert egy rövid leíráson, a cégnéven és egy általános e-mail címen kívül nem volt megadva más információ a hirdetésben, így a pályázó lányok nem tudhatták, hogy férfi vagy nő fogja értékelni a jelentkezéseket. Másrészről a török lányok elvileg erkölcsösebbek és szemérmesebbek a külföldieknél, mégsem hiszem, hogy ez a fajta nyomulás Európában divat lenne. Aztán lehet, hogy tévedek…

Remélem, hogy kíváncsiak vagytok a képekre, mert kiválogattam egy párat ízelítőül.

Az élet megy tovább: Új török sorozat!

Holnap kerül az egyik törökországi TV-csatorna képernyőjére a legújabb helyi szappanopera. A sorozatot népszerűsítő kisfilmek már egy jó ideje fel-felbukkannak a helyi médiában. Egy hónappal ezelőtt megalakult a facebookos rajongói oldal is, ahol több százan várják türelmetlenül az első rész bemutatását. Már csak egy napot kell aludni, hogy a viszonylag elszigetelt nagyvárosiak és itt élő külföldiek is közelről nyerjenek betekintést abba, hogy milyen az élet az itteni kisvárosi és falusi közösségekben.

“Benim adım hayat. 15 yaşındayım kocam 70 yaşında üzerimdeki gelinliğim değil, benim kefenimdir.”
Türkiye’de her iki kadından biri 18 yaş ve altında evlendirilmektedir. 2 milyon fazla kızımız başlık parası için satılmıştır.

A fordítás:

Elérkezett az idő egy kis szemétkedésre

Amikor először jártam Törökországban, rögtön feltűnt, hogy nem nagyon vannak kukák az utcákon. A helyiek nyugodt szívvel dobálják az út mellé a szemetet, én meg sokszor több száz méteren át szorongatom az üres vizesüveget.

Ami a háztartási hulladék elszállítását illeti, azt is kényelmesen oldják meg Ankarában. A nap folyamán egy zacskóba gyűjtik a melléktermékeket, amit aztán a házmester felkap az ajtók mellől, és kitesz a járda szélére. A kupacok a vendéglátóhelyek mellett néha elérik a méteres magasságot is. Késő este aztán jönnek a kukások, hogy összeszedjék azokat. Ebben az időszakban lehet látni sok “gyűjtögetőt” is, akik az útszéli szemétdombokat vizsgálva műanyagra, papírra vagy épp kidobált bútorokra vadásznak.

Ennek a módszernek persze megvannak az árnyoldalai is. A szép nyári estéken például „rohadtul” erőteljes szag terjeng az utcákon, ami a szemét elszállítása után sem tűnik el nyomtalanul. A kupacokat sokszor feltúrják a kóbor állatok is. Azt sem árt észben tartani, hogy a Ankarában gyakoriak a csótányok és a rágcsálók.

Azért az is érdekelne, hogy hogyan működik a szemétszállítás Isztambulban, vidéken vagy a nyaralókörzetekben. Akinek van erről infója, nyugodtan hagyjon egy megjegyzést.

Öltözködési és viselkedési tanácsok: Mennyire van közel a kelet?

Nyilván mások is rájöttek már arra, hogy minél keletebbre megy az ember, annál inkább nyugatinak számít. Bár a Törökország nagyvárosaiban lakók életszemlélete és viselkedése közel áll a világ fejlettebb részén élőkéhez, a vérmérséklet közötti különbségek okozhatnak kisebb nehézségeket.

Kedves csinos magyar lányok és nők. Ne csodálkozzatok, ha a Közel-Keleten még a nők is megbámulnak titeket. Ne lepődjetek meg, hogy bár a mellettetek lévő helyi csaj rövidebb szoknyát visel, nektek fütyülnek, és rátok néznek rosszul. Az is előfordulhat, hogy a barátaid vagy a férjeid előtt kezdenek ki veletek, csupán azért, mert ti turisták vagytok.

Azt azért meg kell említenem, hogy a fentiek (egy-egy kínosan hosszú pillantást kivéve) velem soha nem fordultak elő, de volt szerencsém őket saját szemmel és füllel tapasztalni.

De nem kell megijedni, ha betartatok egy-két alapszabályt, akkor nem fog semmiféle kellemetlenség érni titeket a nyaralás során.

A tengerparton majdnem mindent szabad, nyugodtan elengedhetitek magatokat. Bár azért ott sem tanácsos a sötét utcákban és elhagyatott területeken megfelelő kíséret nélkül mászkálni.

Az előítéletekről: „Itt nem szívesen szólalok meg az anyanyelvemen”

Törökül tanuláskor nagy előnyt jelent, hogy tudok angolul, és órák után az osztálytársakkal is sokáig ezt a nyelvet használtuk. Mindezek ellenére eléggé meglepődtem, amikor az egyik orosz ismerősöm kijelentette, hogy ő nem szívesen szólal meg az anyanyelvén, inkább mindig az angolt használja.

Akkor még csak egy pár hónapja éltem Ankarában, így nem nagyon értettem, mit akart ezzel mondani. Aztán kirakat nézegetés közben beavatott egy-két dologba.

Bár kedves barátnőm cégvezetői beosztásban dolgozott, csinos orosz lány lévén sokszor találkozott előítéletekkel az itt tartózkodása alatt. Törökországban ugyanis van egy bizonyos, széles körben elterjedt tévhit. Még az egyetemet végzett, több országot megjárt, tanult emberektől is lehet hallani a következő mondatot: “Biztos te is tudod, hogy a külföldi lányok mennyire könnyűvérűek.”

Ennek a tévhitnek több oka is van. Először is, Törökországban máshogy értelmeznek egy puszit, mosolyt vagy hosszabb pillantást. Másodszor, az itteni utcasarkokon dolgozó hölgyek többsége bevándorló, legtöbbjük épp Oroszországból.

Ez nem a véletlen műve, hiszen ha a helyi lányok olyasmit csinálnak, amivel rossz hírét kelthetik a családnak, akkor azt bizony a rokonok sokszor nem veszik túl jó néven. Ez persze nem akadályozza meg néhányukat abban, hogy például bikinis képeket csatoljanak az önéletrajzukhoz, mikor egy titkárnői állásra jelentkeznek… 🙂

A világhírű magyar szalámi és a török sucuk

A híres-neves magyar szalámi bizony bármely törökországi hentes pultban megtalálható. Legalábbis az a változat, amit az itteni cégek termelnek ki. A török „magyar szalámiban” persze nyoma sincs sertéshúsnak vagy paprikának. A termék állaga és íze leginkább a Magyarországon kapható párizsira hasonlít, és néha meg pisztáciát is tartalmaz.

Az is érdekes, hogy a törökök szinte soha nem fogyasztják frissen a szalámi és kolbászféléket. A husik evés előtt mindig eltöltenek egy-két percet egy forró serpenyőben. Ennek egyik ízletes példája az alábbi képen látható kolbászos lágy tükörtojás, avagy sucuklu yumurta:

Egy csók és más semmi: Csak zárt ajtók mögött

Amikor Törökországba költöztem, rögtön feltűnt, hogy az itteniek bátran kimutatják az érzelmeiket. Ha meglepődnek, akkor felsikítanak, ha megharagszanak valakire, akkor kiabálnak egyet. Egy egyszerű beszélgetés alkalmával pedig néha olyan hangosak és hevesen gesztikulálnak, hogy azt hiszi a nyugatabbról jövő, hogy egy veszekedés szemtanúja.

Itt mindenki barátnak hívja azt, aki szimpatikus neki, még akkor is, ha csupán 5 perce ismeri az illetőt. Az autóval közlekedők szemrebbenés nélkül küldik el a másikat a fenébe. A fiúk hevesen udvarolnak, egyes esetekben a könnyeiket sem tartják vissza. De azt is tapasztaltam már, hogy a családi összejövetelek egyik percében még komoly sértéseket vágtak egymás fejéhez az ismerősök, a másikban pedig már jóízűen pletykáltak az éppen aktuális hírekről.

Épp ezért furcsa, hogy a többség még mindig rossz szemmel nézi, ha két ember megcsókolja egymást az utcán. Még akkor is, ha a pár barát-barátnő vagy férj és feleség. A nyaralókörzetekben és liberálisabb helyeken persze más a helyzet, de például Isztambulban előfordult a héten, hogy egy autóbuszsofőr hangos szidalmak közepette leszállított egy puszilkodó párt a járműről, mondván, hogy az nem bordélyház.

A törökök úgy tartják, hogy ha egy lány hagyja, hogy egy fiú nyilvánosan szájon csókolja, akkor könnyűvérű. Ha pedig egy pasi megcsókolja vagy megfogdossa a vele lévő lányt, azzal az szerintük az iránta érzett tisztelet hiányát bizonyítja. Szóval, ha nem akarsz összetűzésbe kerülni a helyiekkel vagy erősíteni a külföldiek iránt érzett előítéleteket, akkor maradj az arcra vagy a homlokra puszinál.

Kép forrása: Ann L