A lányom nélkül soha, avagy amit a briteknek szabad, azt az oroszoknak nem

Emlékeztek még arra az írásra, melyben az alapvető emberi jogokat és azok hiányát pedzegettem? És arra az általam említett ankarai edzőteremre, ahova nem engedtek be orosz lányokat? Érdekes módon nem sokkal a cikk megjelenése után tudtam meg, hogy valaki felvásárolta az épületet, ahol az a bizonyos fitneszközpont is található, amit be fognak zárni. Meg kell, hogy mondjam, hogy a hír hallatán kiült a mosoly a szám szélére. De nem sokáig maradt ott.

Ma reggel éppen, hogy sikerült kiverekednem magam az ágyból, amikor a férjem a tejeskávém mellett azzal a mondattal köszöntött, hogy: Képzeld mit olvastam az interneten! Mivel őt a dobozba préselődött cicáktól kezdve az atomfizikáig minden érdekli, ekkor még nem gondoltam semmi rosszra. Ezúttal azonban nem egy vicces történet, hanem egy aktuális török rendelet keltette fel a figyelmét, melyet hallva enyhén szólva ledöbbentem.

Eddig a Törökországban szült összes külföldi nő automatikusan kapott tartózkodási engedélyt 2 és fél évre. Ezt a napokban annyiban módosították, hogy ha az anya nemzetisége moldáv, orosz, türkmen, ukrán, azeri, kirgiz, szíriai vagy ezekhez hasonló(!?), akkor csak 6 hónapig maradhat az országban legálisan azután, hogy életet adott gyermekének.

Ez a törvénymódosítás személyes és emberjogi szinten is sértő, és ha engem kérdeztek, egyenesen botrányos. Ezzel Törökország a nagy nyilvánosság előtt negatívan diszkriminálja a fentebb említett nemzeteket. Felvállalja, hogy többre értékel mondjuk egy részeges angol takarítónőt egy értelmes orosz doktornőnél. Országpolitikai szinten kifejezi azt a köztudatban erősen jelenlévő előítéletet, mely szerint egyes országok lányai semmirekellő ribancok, másoké pedig erkölcsös, tiszteletreméltó állampolgárok. Kijelenti, hogy szerinte egy ember értékrendje, személyisége és elvei attól függenek, hogy melyik ország van feltüntetve származási helyeként a hivatalok által kiállított papírdarabokon (értsd: személyi igazolvány vagy éppen útlevél).

Néha az alapvető emberi jogok a származástól függenek

4 évvel ezelőtt, egy pár héttel a Törökországba érkezésem után történt, hogy a férjem nagymamájánál vendégeskedve fültanúja voltam egy érdekes telefonbeszélgetésnek, ami az egyébként angol tanár (tehát egyetemi végzettséggel rendelkező) nagynéni és egy ismerőse között zajlott le. Az akkor még igencsak kezdetleges töröktudásommal csak annyit sikerült elcsípnem, hogy rólam beszélve a következőt jegyezte meg a nagynéni: “De ő nem olyan ám, mint a többi külföldi”. Később aztán megkérdeztem a férjemet, hogy mégis mire véljem ezt a kijelentést. Ekkor hallottam először, hogy itteniek köztudatában milyen élénken él az a gondolat, hogy a külföldiek erkölcstelenek. Erre az igencsak meglepő hírre egy kényszeredett mosollyal és egy legyintéssel reagáltam. Ekkor még azt gondoltam, hogy ez mégiscsak túlzás, és nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak.

Közben minden nap szorgalmasan jártam a nyelviskolába, sok más, jóravaló külföldi fiúval és lánnyal egyetemben. Már-már el is feledkeztem a dologról, amikor az egyik orosz osztálytársam megemlítette, hogy ha teheti, inkább nem szólal meg nyilvános helyen az anyanyelvén. Ezen egy pillanatra elgondoltam, de hamar túlléptem rajta. Úgy voltam vele, hogy biztos csak egy kicsit paranoiás.

Aztán valamivel később Yabancı Gelin néven egy érdekes valóság show ment az egyik országos csatornán, ahol külföldi lányokat zártak össze török pasikkal és az ő anyukájukkal. A műsort (valamint egy autót, házat és némi pénzt) az a pár nyerte, amelyik hajlandó volt a fináléban összeházasodni. A programban egyébként Halas Almiréna magyar modell is részt vett, de végül nem ő, hanem egy (a készítők által amerikainak álcázni próbált) orosz lány és egy fiatal török focista  fiú “nyert”. A csaj egyébként nem sokkal ezután már munkát keresett. Ezt első kézből tudom, mert ő is elküldte az önéletrajzát arra a bizonyos álláshirdetésre. Kicsi a világ.

A fogyasztóvédelmi és szerzői jogokról

A törökök nem szívbajosak, ha valamit el akarnak adni. Hatalmas textilgyárakban állítják elő a világhírű ruhamárkák hamisítványait, hogy aztán jó szívvel ajánlják az akciós termékeket a boltokban. Távol-keleti országokból rendelik az épp népszerű termékek logóival ellátott elektronikus kütyük vázait, hogy azokat egy másik forrásból származó, az eredetihez rendkívüli módon hasonló operációs rendszerrel ellátva kínálják a lelkes vásárlóknak. Itt nemcsak az ördög, de még a házmester is látszólag Pradát visel és iPhone-on beszélget. Bizony Törökországban sokszor az a kihívás, hogy valami eredetit vegyünk.

Az egészben az a legviccesebb, hogy a helyben készült ruhák, ételek és elektronikus cuccok sokszor az importnál is jobb minőségűek, nemhogy a hamisítványoknál. De a modern törökök egy része szerint csak az árcédula és/vagy a címke számít. Hogy aztán lehessen mivel hencegni. 🙂 Erre megszállottságra egy kifejezésük is van a törököknek: marka çılgınlığı, avagy márkaőrület.

A turisták persze az útszéli Louis Vuitton táskákat és egyéb utánzatokat árulók tömegén kívül ebből nem sok mindent vesznek észre, és hazatérve örömmel mutogatják az autentikusnak tűnő helyi bazárokban vásárolt, eredetileg Kínában gyártott törökös relikviákat.

Ó, kedves fogyasztóvédelem, merre vagy?

Itt nemcsak a kínai, hanem az amerikai és az európai cuccok is népszerűek. Az egyik ismerősünk például évekig kereste degeszre magát azzal, hogy a Francia- és Olaszországban olcsón vett, divatjamúlt márkás ruhákat bőröndben behozva, az eredeti ár tízszereséért adta el egy boltban, amit nem mellesleg egy világhírű divatlap után nevezett el – természetesen jogtalanul.

Az is érdekes, hogy egy étteremlánc különböző üzleteiben teljesen más minőségű szolgáltatást, esetleg más ízű ételt kaphatunk. Ezért érdemes előnyben részesíteni a már évtizedek óta életben lévő kis kajáldákat, ahol mennyeieket lehet enni. Ezek hollétéről kérdezd a helyieket.

Ami a szerzői jogokat illeti…