Ahol valóra válnak az álmok

Vasárnap este hét órakor írom ezeket a sorokat. Már kezd sötétedni odakint, de a madarak még vígan csiripelnek. Áramlik be a finom esőszag a nyitott ablakon. Az idilli nyugalmat csak az utcán csörgedező vízen átsuhanó autók zaja töri meg. De már az sem túl sokáig, mert közeledik az egész napos böjtöt megkoronázó iftár vacsora ideje, és akkor elcsöndesül majd minden odakint. Ramadán van. A tizedik, mióta Törökországba költöztem.

Manapság sokat gondolkodom azon, hogy mennyi mindent éltem át, meg és túl, mióta itt vagyok. Hogy milyen más volt minden tíz évvel ezelőtt. Rengeteget változott ez az ország, ez a világ. És velük együtt én is.

Huszonhárom éves voltam az első ramadánom idején. Egy friss menyecske, akinek a legfőbb célja az volt, hogy minél boldogabbá tegye a férjét, minél könnyebben beilleszkedjen, és minél hamarabb találjon munkát. Nem beszéltem a nyelvet, nem ismertem a kultúrát – és igazából önmagamat sem. Egy bőrönddel és egy hátizsákkal indultam el otthonról anno, mert azt hittem, hogy megtaláltam életem nagy szerelmét. Azóta persze kiderült, hogy mégsem. De nem bánom, hogy így alakult.

Az a szép és egyben félelmetes ebben a dologban, amit úgy hívunk, hogy jövő, hogy soha nem tudhatjuk igazán, hogy mit is hoz. És mindabból, amit hoz (vagy éppen nem hoz), amúgy is csak egy töredéket vagyunk képesek felfogni, attól függően, hogy éppen mennyi minden mással vagyunk elfoglalva.

Most harminchárom éves vagyok. Már nem házas, de nem is munkanélküli. Sok tapasztalattal és két macskával gyarapodtam az elmúlt évek során. Még mindig pozitív vagyok, de már nem naív, és sokkal kevésbé engedékeny, sokszor már-már kegyetlenül kemény.

De ma nem keménynek, hanem olyan furcsán könnyűnek érzem magam. Pedig nem vagyok egy modell alkat. Egész hétvégén nem mentem sehova, nem szóltam senkihez. Az utóbbi mozgalmas hetek után jót tesz nekem most ez a kis csönd. A gondolataim sem túlságosan erőszakosak vagy fürgék, könnyedén tudom őket pozitív irányba terelni.

Délben vettem egy hosszú fürdőt. Sokáig áztattam magam a forró vízben. A vérnyomásom közben annyira leesett, hogy alig bírtam kikászálódni a kádból. Néha jó belesüppedni a lágy melegbe. Még akkor is, ha utána kell egy hideg zuhany, hogy magához térjen az ember.

Azóta a nappali kanapéjának egy pontját mélyítem a hátsó részemmel. Közben megint eleredt az eső. Szorgosan csepereg. Elmossa a port, felfrissíti a levegőt, energiával tölt fel. Erre szükségem is lesz a következő időszakban.

Múlt héten még frusztrált ez a dolog. Az újrakezdés. Hogy megint egy olyan ponton vagyok az életemben, amikor újra kell kezdenem. De mostanra már hozzászoktam a helyzethez. Hiszen tulajdonképpen nagyon is szerencsés vagyok, hogy van lehetőségem újrakezdeni. Bár, ha úgy vesszük, ezt a lehetőséget én magam teremtettem meg sok kompromisszum és lemondás árán, hosszú hónapok, évek alatt.

Nemrég egy pár ismerőssel beszélgettünk. Egyikük azt mondta, hogy milyen jó lenne, ha működnének ezek a szerencsét hozó szökőkutak vagy lakattal és cetlikkel teletűzdelt falak és kerítések. Milyen jó lenne, ha lenne egy olyan hely, ahol tényleg valóra válnak az ember kívánságai. Én erre ösztönösen a halántékomhoz szorítottam a bal mutató újjamat. Nem azért, hogy azt jelezzem, hogy hülyének tartom őt. Hanem, hogy megmutassam azt a helyet, ahol valóra válnak az álmok.

Én nem azért vagyok annak a híve, hogy minden agyban dől el, mert nem vagyok elég laza vagy romantikus. Én is szeretek és szoktam is sodródni néha az árral. De ilyenkor emlékeztetem magam, hogy csak szorgalommal és kitartással lehet elérni egy célt, és képes leszek idejében kikelni a kényelmes, “forró fürdőből”.

Úgy gondolják, erkölcstelenek vagyunk

Megjelent: 2012. augusztus 01-én a Határátkelőn

Négy éve élek Törökország fővárosában (Ankarában) a férjemmel és az egy évvel ezelőtt örökbe fogadott fekete macskánkkal. Első körben megosztom az én történetemet, valamint megpróbálkozom egy halvány képet adni Törökország lakosságáról és földrajzáról, megspékelve azokat egy-két szaftos részlettel. Az államot átfogóan bemutatni sajnos akkor sem tudnám, ha akarnám, mert az hatalmas és elképesztően sokszínű, tele ellentmondásokkal és szélsőségekkel.

A kezdetek

A férjemmel az esküvőnk előtt másfél évvel ismerkedtünk meg az interneten. Ő egyébként apai ágon orosz, anyai ágon görög származású, de török állampolgár. A családja nagy része ma már muszlim vallású, de ő megmaradt kereszténynek.

Amikor 2008 nyarán ideérkeztem, akkor még sem a nyelvet, sem az ittenieket, sem magát az országot nem ismertem igazán. Csak annyit tudtam, hogy nekem a férjem mellett a helyem. Azóta is nagyon boldogok vagyunk együtt. A hasonló cipőben járókat azért óvatosságra intem. Hogy miért, arról lentebb olvashattok.

Szóval mi először azt terveztük, hogy Magyarországon fogunk élni, de aztán családi okok miatt végül mégis Törökország mellett döntöttünk. Máig úgy hiszem, hogy helyesen.

Lépesről lépésre

Az első pár évet háztartásbeliként főleg nyelvtanulással töltöttem. Időnként dolgozgattam ezt-azt: foglalkoztam internetes adás-vétellel, és számítógépes grafikai munkáim is akadtak. Ezek egyike sem volt igazán hosszú életű. Takarítónői vagy pincérnői állás persze lett volna, de úgy voltunk vele, hogy azért a kevés pénzért amúgy sem érné meg.

Azóta letettem a felsőfokút, megkaptam a török állampolgárságot, és van egy jó állásom, ami lehetőséget ad arra, hogy tavaly november óta én legyek a családfenntartó, amíg a férjem iskolába jár. Részmunkaidőben dolgozom, ami mellett hetente párszor nyelvórákat is adok.

Hogy mit is kívánok magamnak és nektek az új évre?

Most, hogy a közel négy és fél kilós szilveszteri pulyka maradéka (sok más finomsággal egyetemben) a hűtőben pihen, azt hiszem, hogy én is megérdemlek egy kis semmittevést, tehát úgy döntöttem, hogy 2013. január elsejét nagytakarítás helyett inkább lazítással töltöm. Remélem, hogy (legalább) az új év első napjai nektek is hasonlóan nyugisan telnek.

Azért ne felejtsétek el felszívni magatokat, mert a hiedelemmel ellentétben semmi sem változik meg magától vagy egy csapásra az új év beköszöntével. Ha azt szeretnétek, hogy a fogadalmak és a jó kívánságok beteljesüljenek, akkor azért idén is ugyanolyan keményen meg kell majd küzdenetek. Ezzel a kijelentéssel nem szándékozom senki szájízét elrontani, de hát ez van, ezt kell szeretni. Klisének hangzik, de a legjobbat azzal teszitek magatoknak, ha  minden egyes napból megpróbáljátok kihozni a legtöbbet. Ne foglalkozzatok túl sokat a múlttal és ne görcsöljetek feleslegesen a jövőn.

Tudom, hogy ez nem könnyű, de nem lehetetlen. Nekem is felemás érzéseim vannak, amikor arra gondolok, hogy négy éve nemhogy szilveszteri pulykánk, hanem egy rendes ágyunk sem volt. Akkor még egy felfújtható matracon aludtunk. Büszkeség tölt el, amikor eszembe jut, hogy mi mindenen vagyunk túl, szó szerint vérrel és verejtékkel, majdnem teljesen önerőből. Az sem tud kizökkenteni a nyugalmamból, hogy még mindig csak hónapról hónapra élünk, mert tudom, hogy ha továbbra is kitartóan dolgozunk, tanulunk és próbálkozunk, akkor még több mindent fogunk elérni.

És hogy mit is kívánok magamnak és nektek az új évre? Időt. Legalább egy pár csendes órát, amit azzal tudtok tölteni, hogy visszagondoltok arra, hogy nemrég még mennyi mindent nem (vagy rosszul) tudtatok, mennyi mindent nem (vagy félre) értettetek, hogy mennyi mindenetek nem (vagy alig) volt. Hogy tisztán lássátok, hogy mennyit fejlődtetek, mennyi mindent értetek el. Hogy a tükörbe nézve ne a (nem létező) plusz kilókat, ne a szem alatti lila foltokat, ne a ráncokat lássátok, hanem az Embert.

Az életfogytig tartó tanulásról: Sprehen zi dajcs?

A Nagy Utazás facebook oldalán már régebben beígértem egy pár írást a nyelvtanulásról és a nyelviskolás élményeimről. Ezeket jobb-későn-mint-soha alapon az elkövetkezendő hónapokban szépen lassan közkinccsé fogom tenni. Szóval vágjunk is bele!

Majdnem egy év (heti 5 napos) nyelviskolába járás és közel 5 hónap várakozás után nemrégen végre a kezembe vehettem az Ankarai Egyetem által kiállított felsőfokú török nyelvvizsga bizonyítványomat, ami a kinézetét tekintve leginkább az általános iskolában kapott okleveleimre hasonlít. Persze ha nyelvtanulásról van szó, amúgy sem a papír, hanem a tudás a lényeg.

Mivel a vizsgán tanár (akarva akaratlanul) tulajdonképpen a szánkba rágta a teszt helyes megoldásait, az nem volt valami nehéz, az ahhoz vezető út viszont annál inkább. De a török nyelvvel és a nyelviskolával való kapcsolatomról majd egy kicsit később ejtek szót.

2012 március 15: Talpra magyar!

Picit mindig megfájdul a szívem, amikor a Törökországban megforduló honfitársaim az itt tomboló Atatürk-kultuszt tapasztalva sopánkodva jegyzik meg, hogy mennyivel előrébb lenne Magyarország, ha nekünk is lenne a Törökök Atyjához hasonló nagy nemzeti hősünk. Azt sem igazán tudom értékelni, amikor az épp külföldön élők vagy a saját bevallásuk szerint “otthon ragadtak” lenézően, utálkozva beszélnek a hazámról, hazánkról.

Ilyenkor arra gondolok, hogy mennyi magyar vállalta még a halált is azért, hogy nekünk egy szebb, boldogabb jövőnk lehessen. Milyen sokan voltak (forradalmárok, feltalálók, kutatók, művészek, sportolók és üzletemberek), akik egy életen át megalkuvást nem ismerve gürcöltek azért, hogy jó hírnevet szerezzenek az országnak. Nekik nem volt idejük, energiájuk, erőforrásuk – tehát lehetőségük – a panaszkodásra, a pocskondiázásra. Ők a céljaik eléréséért, a családjukért, esetleg az életben maradásért küzdöttek.

Szerintem nekünk olyan sok nemzeti hősünk van, hogy ha mindegyikükről meg szeretnénk emlékezni, akkor az év minden napján ünnepelnénk.

Úgy gondolom, hogy a személyes szabadságát igenis mindenkinek önmagának kell megteremtenie azzal, hogy folyamatosan képzi magát szellemileg, lelkileg és testileg. Ez ma már az internetnek köszönhetően nem ördöngősség, használjuk ki ezt a hatalmas előnyt.

Tapasztalatom szerint a papír tudás nélkül semmit nem ér. Ezt én nem csak az egyetemisták, hanem már a középiskolások fejébe is jól beleverném, így talán meg lehetne spórolni egy pár semmittevéssel, csalódottsággal, önpusztítással vagy bűnözéssel elpazarolt évet, évtizedet.

Én igenis büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. Persze az önérzet nem varázsol se kenyeret, se sült galambot az asztalra, de átsegít a mindennapi nehézségeken;  ezért tiszta szívvel ajánlom mindenkinek.

Kép forrása: Budapest city.

A miheztartás végett: Egy csendes reggel szülte gondolat

Épp akkor, amikor túlságosan kezdek aggódni az anyagi helyzetünk, az áremelések, az új adórendszer, a munkanélküliség vagy a súlyom miatt, történik valami, ami teljesen átrendezi a világnézetemet. Ebben sokat segít, hogy már több mint három éve élek egy olyan országban, ahol a kurd kisebbség szeparatista törekvései és a kormány ezzel szembeni erőteljes ellenállása miatt minden nap lehet erőszakos eseményekről hallani.

A Törökország keleti részén tanyázó, automata puskákkal, robbanóanyagokkal és pokolgépekkel felfegyverzett terrorista / szabadságharcos csoportok (attól függ ugye, hogy honnan nézzük) gyakran támadnak az ott lakókra vagy az arra járőröző katonai csoportokra, és rendszeresen szerveznek gránátos és Molotov-koktélos akciókat a nagyobb török városokban. Az effajta tevékenységek itt évente több száz áldozatot követelnek.

Az ankaraiak (beleértve a férjemet és engem) eddig ebből nem sokat észleltek. A két nappal ezelőtti bombatámadás viszont megrázta még a világsajtót is. Mivel az incidens „csupán” három halottat és pár tucat sebesültet hagyott maga után, a hírre sokan fel sem kapták a fejüket. Az élet amúgy is megy tovább, nekünk is be volt táblázva a napunk.

Tegnap elkísértük a férjem nagymamáját egy kórházi vizsgálatra, és amíg az ultrahang eredményére vártunk, egy súlyosan sérült fiatal férfit toltak be CT-re. Először csak a hatalmas nyakmerevítőre, a kórházi ágy szélére akasztott három élénkpiros vérrel teli tartályra és a rám meredő csövekre lettem figyelmes. A férjem halkan odasúgta a fülembe:
– Ne nézz oda!

Önkéntelenül vetettem még egy röpke pillantást a vörösre festett, nem mindennap elém táruló képre. Ekkor vettem csak észre a kórházi eszközök alól éppen csak kilátszó, mesterséges komában tartott embert, aki egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott testben küzdött az életben maradásért.

A folyóson várakozók abbahagyták a pletykálást, a légtér teljesen elcsendesült. Így tisztán hallottam a tőlem pár méterre álló nővérkék halk párbeszédét:
– Mi történt?
– A tüdejét darabokra szakította a tegnapi robbanás. Soha nem fog teljesen felépülni.

Azt mondják, hogy élet megy tovább… Csak nem mindenkinek ugyanúgy.

Türkçe eriyor: Fógyókurán van a török nyelv

Az idegen nyelvek nagyon nagy népszerűségnek örvendenek Törökországban, ezért a külföldi szavak hihetetlen sebességgel épülnek be a törökbe. Sajnos a fiatalok körében gyorsan terjed az úgy nevezett msn-nyelv is, melynek köszönhetően egyre több szépséges török szó korcsosul el.

Ennek a folyamatnak a visszafordítására jött létre néhány évvel ezelőtt egy alternatív mozgalom, mely arra hívja fel a törökök figyelmét, hogy ha nem vigyáznak, bizony lassacskán elveszítik nyelvüket, kultúrájukat, nemzeti öntudatukat.

Manapság bizony nagyon elfoglaltak vagyunk, és nincs időnk SMS-írás vagy az internetes közösségi oldalakon való beszélgetés közben rendesen befejezni a szavakat. Egy kis lustasággal nincs is probléma, de a következetes és gátlástalan rövidítéseknek köszönhetően előfordulhat, hogy elfelejtünk helyesen írni, még akkor is, amikor ez szükséges lenne. Persze én is azt gondoltam, hogy ez velem nem történhet meg. De bizony tévedtem.

Közel-keleti pillanatképek: Lángokban az arab világ

Máig emlékszem arra a napra, amikor ledőltek a Világkereskedelmi Központ tornyai. Az persze máig vitatott, hogy vajon az amerikai kormány, a világ vezetőiből álló Illuminati vagy egy afganisztáni barlangban élő mindenre elszánt terrorista volt az incidens hátterében. Ez viszont nem változtat azon, hogy a tőlünk távol történő dolgok is erőteljesen tudják befolyásolni a mindennapi életünket.

Az épp aktuális terrorista tevékenységekről a médiának köszönhetően szinte azonnal értesülhetünk, és a politikusok is szívesen emlegetik a szeptember 11-ei szerencsétlenséget, amikor alapvető szabadságjogokat sértő törvényeket szeretnének beiktatni. Na de most nem is ez a lényeg.

Az elmúlt évek során rengeteg külföldivel találkoztam.  Az első pár hónapban például tucatnyi afgán fiatallal jártam nyelviskolába. Soha nem fogom elfelejteni a padtársam könnyben úszó szemeit, ahogy arról mesélt, mennyire hiányzik neki a családja, és hogy alig várja, hogy gyógyszerészként végezve hazatérhessen. Mivel a háború után az afganisztáni közoktatási rendszer (is) romokban állt, a tehetősebb szülőkkel rendelkező fiatalok családjukat hátrahagyva Törökországba jöttek tanulni. Osztálytársaim többsége egy éves nyelvi előkészítő után az orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, hogy diplomát szerezve visszatérjen hazájába.

2011 augusztus 22: Az internet halála Törökországban

Kedves hölgyeim és uraim, idén nyáron fontos történelmi pillanatnak leszünk tanúi itt, Törökországban. A hatalmon lévő kormány ugyanis elfogadta azt a rendeletet, ami lehetővé teszi, hogy a politikusok teljes mértékben meghatározzák és irányítsák a hétköznapi ember internet hozzáférését. Előre láthatóan különböző csomagokból kell majd választani. Minden csomaghoz tartozik egy „tiltott oldalak” listája, amit még nem hoztak nyilvánosságra. Így még nem lehet tudni, hogy végleg eltűnik-e a Törökországban oly gyakran korlátozott YouTube, Blogger vagy a török-angol hangos szótár.

Ez a hír bizony szélsőséges érzelmeket váltott ki a helyi és nemzetközi sajtóból. Egyesek szerint Törökország jó úton halad az alapvető emberi jogok eltiprása felé. Erre reagálva az illetékesek ellentmondó kijelentésekbe burkolóztak, és a közelgő választások megnyerése érdekében igyekeznek azt mondani, amit az emberek többsége hallani akar.