Pirkadattól napnyugtáig: A ramadán értelméről

Nemrég egy Dzsibutiból származó ismerősömmel ültünk be egy több szintes ankarai étterembe egy iftar vacsora erejéig. Korán érkeztünk, így volt időnk a rendelés leadása után egy jóízűt beszélgetni, mialatt az enyhén zavart és feltehetően böjtölő pincér háromszor vitte el és hozta vissza az előre kikészített leveses tányérjainkat.

Mindeközben sorra érkeztek az asztalfoglalással rendelkezők, és a zsúfolásig telt földszinti részen olyan hangzavar keletkezett, hogy csak kiabálva lehetett kommunikálni.

Néhány évvel ezelőtt még nagyon megsínylették volna ezt a hangszálaim, de mostanra már olyan edzetté váltak, hogy gond nélkül tudok huzamosabb ideig hangosan beszélni, és szerencsére a mások számára kaotikusnak számító környezetben való koncentrálás sem okoz túl sok problémát.

Sokféle különböző témát érintettünk az este folyamán, de leginkább az maradt meg bennem, amiket a barátnőm az otthoni szokásaikról mondott. Például azt, hogy Dzsibutiban iftar idején konganak az ürességtől az éttermek, mert ott még mindig az a szokás, hogy egy ismerősnél gyűlnek össze vacsorázni az emberek. Persze ez Törökországban is megfigyelhető. De ahogy modernizálódik az ország, úgy csökken a régebben nagyra értékelt a dolgok jelentősége.

Az emberek többsége természetesnek veszi azokat a szokásokat, melyekben felnőtt, és a rohanó hétköznapokban amúgy sem jut rá ideje és energiája, hogy elgondolkodjon rajtuk és azok értelmét kutassa.

Én laikusként úgy szoktam fogalmazni, hogy a ramadán egy úgynevezett “megtisztulás” elérésére tett erőfeszítés. Pirkadattól napnyugtáig az ember nem eszik és iszik, hanyagolja a cigarettát, de még a rágógumit is, és nem hódol semmilyen egyéb testi élvezetnek. Tartózkodik a negatív gondolatoktól és érzelmektől, nem pletykál és még véletlenül sem tesz rosszindulatú megjegyzéseket. A haragosok megpróbálnak megbocsátani egymásnak, a tehetősebbek segítenek a rászorulóknak.

A böjtölő ilyenkor megpróbál nem arra koncentrálni, hogy milyen éhes vagy fáradt. Ennek amúgy sem lenne értelme, hiszen nem szabad panaszkodva magát sajnáltatnia. Kevesebbet fogyaszt, kevesebbet alszik, kevesebbet mozog. Annyi szabadideje van az, hogy el tud merengeni olyan dolgokon, melyeken máskor nem. Talán átértékelni az életét. Rájön dolgokra. Bölcsebb és boldogabb lesz.

Ma van a ramadánt lezáró, úgynevezett cukor ünnep első napja. Ilyenkor szokás szerint összegyűlnek a családok, és egy kiadós étkezés után megbeszélik, hogy ki mennyit hízott vagy fogyott, és kipletykálják még azt is, aki jelen van. Majd összevesznek, hogy utána hamar kibéküljenek, és megegyezzenek abban, hogy mennyire szerencsések. Ha másért nem is, de legalább azért, mert most együtt lehet a család, pár napig nem kell dolgozni vagy el lehet menni egy kicsit nyaralni.

Kép forrása: Yaseen

Sevgililer Günü kutlu olsun, avagy áldott szerelmesek napját!

Aigul Igembayeva munkáival kívánok mindenkinek nagyon boldog Bálint, vagy ha úgy tetszik Valentin napot. Akinek éppen nincs párja, azt pedig arra kérem, hogy legyen szíves ma stílusosan megajándékozni magát valamivel.

Ahol még a fenyőfának is szeme van: karácsony egy iszlám országban

A múlt pénteki hóeséskor még reménykedtem, hogy fehér karácsonyunk lesz, de sajnos idén sem volt szerencsénk. Ezúton üzenem újfent az égieknek, hogy nagyon örülnék neki, ha jövőre be tudnának időzíteni december végére egy jó kis hóesést. Ha ez nem megoldható, akkor legalább esőt ne küldjenek, mert nem valami felemelő érzés karácsony reggelén a pocsolyákat kerülgetve munkába igyekezni. Törökországban  ugyebár december 25-e és 26-a is munkanap, így a szeretet ünnepe elég sokat veszít a jelentőségéből.

De azért nem csüggedek. Hiszem, hogy a karácsony szelleme nem a körülményekben, hanem a a szívemben lakozik, tehát akkor is képes megnyilvánulni, ha az ünnepeket a családomtól távol, egy iszlám országban töltöm. És legalább készülődés közben bármikor leszaladhatok egy kis sóért vagy cukorért a boltba, mert nyitva vannak az üzletek.

Ami pedig a fát, az adventi koszorút és egyebeket illeti, egy pár napos utánajárással ezeknek a beszerzése is simán megoldható. Ankarában például már december elején ellepik a műfenyők és a nagy részben kínai gyártmányú díszek a boltokat. De ha ezek nem elégítik ki az igényeinket, akkor érdemes ellátogatni egy nemzetközi üzletlánc (pl. a Praktiker, IKEA, Kipa) képviseletébe. Igazi, vágott fát is lehet keresni, de nem érdemes. Cserepeset viszont talán igen, bár az is ritkaságszámba megy. A házak udvarán viszont vannak fenyők rendesen, az egészen picinykéktől a több tíz méteresekig, és ezeket a szilveszterre készülve előszeretettel dekorálják is a törökök.

Ha egy nagyobb városban élünk, akkor érdemes ellátogatni a már december első hetében megkezdődő karácsonyi vásárokra és összejövetelekre is, melyek a nagykövetségeken és nemzetközi iskolákban kerülnek megrendezésre. Ezeken lehet találni jó minőségű, házi készítésű karácsonyi lapokat, díszeket és finomságokat, na meg persze egy-két barátot is, akikkel később aztán össze tudunk jönni az egyik nagy bevásárlóközpontban, hogy megcsodáljuk a stílusos díszeket vagy a giccsparádét.

Az alábbi képekkel kívánok békés, boldog karácsonyi ünnepeket mindenkinek, aki idetévedt! Becsüljétek meg azt, amitek éppen van, még ha az szerintetek az nem is túl sok – hiszen minden csak viszonyítás kérdése!

Nagytakarítás, vér és hús: Eszmefuttatás az Áldozati Ünnepről és az önidentitásról

Eddig félig-meddig tudatosan kerültem el a török vallási ünnepek bemutatását. Nem mintha nem akartam volna, de úgy voltam vele, hogy aki azért olvassa a blogomat, mert érdekli az ország és a kultúra, az már úgyis tisztában van vele, hogy mi és miért folyik itt ilyenkor, és én nem tudnék neki sok újat mondani. Aki pedig az én életem iránt érdeklődik, az meg úgyis csak annyit tud a hagyományokról, amennyit elmesélek, tehát nem lesz hiányérzete.

Az Ankarában eltöltött 4 esztendő viszont mostanra ebből a szempontból is megtette a hatását, annyi élményt és információt sikerült felhalmoznom, hogy azokat már nem vagyok képes többé magamban tartani. Persze ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy nem tudom igazán érdekesen bemutatni az eseményeket, mert az egykor idegen, és néha elég bizarrnak tűnő szokások mára már az életem részévé váltak.

Mivel majdnem egy éve megkaptam a török állampolgárságot is, így nemcsak érzelmi szinten, hanem technikailag is a második hazámmá vált Törökország, így nem vethet rám követ senki, amikor tiszta szívből szeretem, vagy épp kritizálom. Furcsa ezt kimondani, mert elég hosszúnak tűnő út vezetett idáig.

Talán nem árulok el nagy titkot, amikor elmondom, hogy én nem azért költöztem ide, mert ellenállhatatlan vágyat éreztem az ország – akkor még számomra szinte teljesen ismeretlen – bája, az itt élő emberek közvetlensége vagy a kereszténytől nagyon sok mindenben eltérő iszlám vallás iránt, esetleg mert meg akartam teremteni az anyagi biztonságomat. Egyszerűen csak ide volt kötve a török szerelmem, így egy hosszadalmas döntési folyamat végén pikk-pakk, jöttem én is.

Eleinte nem volt egyszerű az élet, főleg, hogy én amúgy is alapból elég szkeptikusan és hideg fejjel szemlélődöm a világban. Az meg, hogy minden közvetlen kötődés nélkül belecsöppentem egy idegen, ráadásul közel-keleti országba, rátett erre egy jó pár lapáttal. Nálam nem nyúlt túl hosszúra az az időszak, amikor a kivándorló mindent meseszerűen lát az „új hazájában”, és néha ordítani tudtam volna sok olyan dologtól, amire ma már csak legyintek.

Visszatérve az eredeti témánkhoz, engedjétek meg, hogy meséljek egy kicsit a muszlim világban épp most zajló Áldozati Ünnepről. A kép forrása: Bargello.

Tavaszi pillanatképek: Ankara, Törökország

Én személy szerint nagyon vártam már a tavaszt, mert sokkal könnyebb kiverni a csipát reggelenként a szememből, ha szikrázó napsütésre és madárcsicsergésre ébredek. És munka után hazafelé sétálva legalább tudok egy-két fényképet készíteni, mert még mindig fenn van a nap.

A jó időnek és a hosszabb nappaloknak persze nem csak én örülök. Egyre több embert látni kéz a kézben andalogni az utcákon esténként, és a belvárosi zöldövezetek is egész nap dugig vannak. Itt például a Hattyúk Parkjában üldögélő sokaságot csodálhatjátok meg.

2012 március 15: Talpra magyar!

Picit mindig megfájdul a szívem, amikor a Törökországban megforduló honfitársaim az itt tomboló Atatürk-kultuszt tapasztalva sopánkodva jegyzik meg, hogy mennyivel előrébb lenne Magyarország, ha nekünk is lenne a Törökök Atyjához hasonló nagy nemzeti hősünk. Azt sem igazán tudom értékelni, amikor az épp külföldön élők vagy a saját bevallásuk szerint “otthon ragadtak” lenézően, utálkozva beszélnek a hazámról, hazánkról.

Ilyenkor arra gondolok, hogy mennyi magyar vállalta még a halált is azért, hogy nekünk egy szebb, boldogabb jövőnk lehessen. Milyen sokan voltak (forradalmárok, feltalálók, kutatók, művészek, sportolók és üzletemberek), akik egy életen át megalkuvást nem ismerve gürcöltek azért, hogy jó hírnevet szerezzenek az országnak. Nekik nem volt idejük, energiájuk, erőforrásuk – tehát lehetőségük – a panaszkodásra, a pocskondiázásra. Ők a céljaik eléréséért, a családjukért, esetleg az életben maradásért küzdöttek.

Szerintem nekünk olyan sok nemzeti hősünk van, hogy ha mindegyikükről meg szeretnénk emlékezni, akkor az év minden napján ünnepelnénk.

Úgy gondolom, hogy a személyes szabadságát igenis mindenkinek önmagának kell megteremtenie azzal, hogy folyamatosan képzi magát szellemileg, lelkileg és testileg. Ez ma már az internetnek köszönhetően nem ördöngősség, használjuk ki ezt a hatalmas előnyt.

Tapasztalatom szerint a papír tudás nélkül semmit nem ér. Ezt én nem csak az egyetemisták, hanem már a középiskolások fejébe is jól beleverném, így talán meg lehetne spórolni egy pár semmittevéssel, csalódottsággal, önpusztítással vagy bűnözéssel elpazarolt évet, évtizedet.

Én igenis büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. Persze az önérzet nem varázsol se kenyeret, se sült galambot az asztalra, de átsegít a mindennapi nehézségeken;  ezért tiszta szívvel ajánlom mindenkinek.

Kép forrása: Budapest city.

BÚÉK

Nagyon boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak. Szívből örülök, hogy néhányatokat személyesen is megismerhettem. Köszönöm szépen az elmúlt évben kapott rengeteg érdeklődő e-mailt és az építő hozzászólásokat. Remélem, hogy válaszaimmal és blog-bejegyzéseimmel legalább egy picit a segítségetekre lehettem. Hálás vagyok, hogy megtiszteltek a bizalmatokkal és nagyon jól esnek a lelkesítő szavaitok. Találkozzunk jövőre is, ugyanitt.

Szokatlan szokások: Törökös Szilveszter

Törökországban valahogy minden szilveszter különös, és ez bizony nem a véletlen műve. Ehhez az ünnephez ugyanis egy külföldi szemével nézve igencsak furcsa török szokások kapcsolódnak.

Az itteni lányok, nők, és asszonyok többsége tradicionálisan piros alsóneműt visel szilveszter éjjelén. Én ezt akkor tudtam meg, mikor az egyébként rendkívül modern és közvetlen anyósom egy szép piros melltartóval lepett meg egy pár évvel ezelőtt. Aztán persze ragaszkodott ahhoz, hogy azt egyből felpróbáljam – merthogy az ugyebár szerencsét hoz. Máig sem tudom, hogy hogyan volt képes pontosan eltalálni a méretemet, de ez egy olyan részlet, amire lehet, hogy jobb, ha soha nem derül fény. Mondjuk csak azt, hogy a véletlen bizony csodákra képes!

December 31 kora estéjén mi általában összeülünk a szűkebb családdal, hogy elfogyasszuk a hagyományos szilveszteri pulyka-vacsorát. Míg Magyarországon nem szokás szárnyast fogyasztani az újév kezdetekor, itt azok (is) szerencsét hoznak. A hentesek kirakatai a szilveszter előtti pár napban megtelnek pulykákkal, némelyik jópofán ki van díszítve, vagy szó szerint fel van öltöztetve. Egy amerikainak az lehet az érzése, hogy itt épp Hálaadás (Thanksgiving) van.

Törökországban szilveszterkor a általában (adventi) gyertyát gyújtanak, és már hetekkel az esemény előtt feldíszített fával dekorálják a lakást! Itt a piros szalag, a csengő, a fenyőfa és az ajándékok nem a karácsony (amit persze a muzulmánok nem ünnepelnek), hanem az új év jelképei. Hát legyen! 🙂

Ráadásul Törökországban a télapó is szilveszterkor jön! Minden harmadik fiatal Mikulás-sapkát és alkoholtól vörös orrot visel, hogy illően megünnepelje a vadonatúj évet. A szakáll és nagy pocak legtöbbször elmarad, de az ajándékok nem. A télapó mindig meglepi a családtagokat és közeli barátokat valami aprósággal. Ennek köszönhetően a piros alsónemű kollekcióm évről évre bővül. Ez is bizonyítja, hogy a Közel-Kelet bizony csak első pillantásra prűd, a felszín alatt nagyon is buzognak az érzelmek és az elemi ösztönök. Ne aggódjatok, erről is vannak a tarsolyomban jó kis történetek. Addig is boldog 2012-őt mindenkinek! Amúgy törökösen.

A törökök atyja, avagy a Nagytestvér mindig figyel

Musztafa Kemal Atatürk halálának évfordulóján, november 10-én reggel 9 óra 5 perckor mindenki abbahagyja, amit éppen csinál, és lehajtott fejjel, sokszor elérzékenyülve emlékszik Törökország hősére. Az autókban ülők erőteljesen dudálnak.

Atatürk itt máig szerves része a mindennapi életnek. Egyrészről minden harmadik idősebb férfit Musztafának vagy Kemalnak hívnak, másrészről Atatürk portréja kivétel nélkül minden egyes boltban, irodában és közintézményben megtalálható. Sok helyen életnagyságú vagy épp gigantikus szobor, hatalmas falfestmény, esetleg egyéb rendkívüli művészeti alkotás formájában bukkan fel a jól ismert, mosoly nélküli, elszánt arc.

Nemzetközi Gyereknap Törökországban

Egy pár hete vettem észre először, hogy Ankarát ellepték a plakátok. Később a megszokottól eltérő nagyságú és állagú macskák is megjelentek az utcákon, majd pedig az egész várost elborították az élénkpiros török zászlók. Ekkor már tudtam, hogy egy nemzeti ünnep közeledik.

1920. május 23-án, a török parlament megalakulásának napján Atatürk úgy döntött, hogy a legjobb lesz ezt napot a gyerekek, avagy a jövő nemzedék megünneplésének szentelni.  Ez a török hagyomány aztán nemzetközi gyereknappá nőtte ki magát, amit ma már rengeteg helyen ünnepelnek. Ilyenkor Törökország a világ különböző pontjairól 8 és 14 év közötti gyerek csoportokat hív meg és lát vendégül, akik különböző rendezvényeken fellépve ízelítőt adnak saját kultúrájukból.

A képek az egyik ankarai városközpontban (Tunalı) készültek.