A lányom nélkül soha, avagy amit a briteknek szabad, azt az oroszoknak nem

Emlékeztek még arra az írásra, melyben az alapvető emberi jogokat és azok hiányát pedzegettem? És arra az általam említett ankarai edzőteremre, ahova nem engedtek be orosz lányokat? Érdekes módon nem sokkal a cikk megjelenése után tudtam meg, hogy valaki felvásárolta az épületet, ahol az a bizonyos fitneszközpont is található, amit be fognak zárni. Meg kell, hogy mondjam, hogy a hír hallatán kiült a mosoly a szám szélére. De nem sokáig maradt ott.

Ma reggel éppen, hogy sikerült kiverekednem magam az ágyból, amikor a férjem a tejeskávém mellett azzal a mondattal köszöntött, hogy: Képzeld mit olvastam az interneten! Mivel őt a dobozba préselődött cicáktól kezdve az atomfizikáig minden érdekli, ekkor még nem gondoltam semmi rosszra. Ezúttal azonban nem egy vicces történet, hanem egy aktuális török rendelet keltette fel a figyelmét, melyet hallva enyhén szólva ledöbbentem.

Eddig a Törökországban szült összes külföldi nő automatikusan kapott tartózkodási engedélyt 2 és fél évre. Ezt a napokban annyiban módosították, hogy ha az anya nemzetisége moldáv, orosz, türkmen, ukrán, azeri, kirgiz, szíriai vagy ezekhez hasonló(!?), akkor csak 6 hónapig maradhat az országban legálisan azután, hogy életet adott gyermekének.

Ez a törvénymódosítás személyes és emberjogi szinten is sértő, és ha engem kérdeztek, egyenesen botrányos. Ezzel Törökország a nagy nyilvánosság előtt negatívan diszkriminálja a fentebb említett nemzeteket. Felvállalja, hogy többre értékel mondjuk egy részeges angol takarítónőt egy értelmes orosz doktornőnél. Országpolitikai szinten kifejezi azt a köztudatban erősen jelenlévő előítéletet, mely szerint egyes országok lányai semmirekellő ribancok, másoké pedig erkölcsös, tiszteletreméltó állampolgárok. Kijelenti, hogy szerinte egy ember értékrendje, személyisége és elvei attól függenek, hogy melyik ország van feltüntetve származási helyeként a hivatalok által kiállított papírdarabokon (értsd: személyi igazolvány vagy éppen útlevél).

Magas sarok és kettős mérce: Törökországi divatmustra

Nemrég azt vettem észre a statisztikákban való turkáláskor, hogy valaki a „meztelen török lányok” kifejezésre rákeresve lyukadt ki a blogomnál. Gondolom a korábban leközölt címlap nem hagyja hidegen az effajta ínyencségre vágyó látogatókat, bonuszként pedig itt egy szaftos kis montázs szexi török hölgyekkel fűszerezve. Ennél többet már tényleg nem tehetek…

Hogy a témánál maradjak, azért az emberek többsége öltözködéskor itt is inkább a kényelmet és célszerűséget tartja szem előtt. Rengeteg stílus képviselői megtálalhatóak, a nyáron is fejkendőt és hosszú kabátot viselőktől az egész évben tűsarkúban és miniszoknyában tipegőkig. Emósokat és rockereket Ankarában viszont csak elvétve látni, legalábbis a mi környékünkön.

Ezzel a bejegyzéssel amúgy nem egy általános kép kialakítása a célom, hanem az, hogy egy pár kiragadott példával illusztrálva ráirányítsam a figyelmet arra, hogy a török fővárosban mennyire sokszínűek az emberek – mind öltözködésben, mind pedig gondolkodásmódban.

Először jöjjenek a hölgyek, később pedig majd rátérünk az urakra is, persze csak ha van rá igény. 🙂

Az előítéletekről: „Itt nem szívesen szólalok meg az anyanyelvemen”

Törökül tanuláskor nagy előnyt jelent, hogy tudok angolul, és órák után az osztálytársakkal is sokáig ezt a nyelvet használtuk. Mindezek ellenére eléggé meglepődtem, amikor az egyik orosz ismerősöm kijelentette, hogy ő nem szívesen szólal meg az anyanyelvén, inkább mindig az angolt használja.

Akkor még csak egy pár hónapja éltem Ankarában, így nem nagyon értettem, mit akart ezzel mondani. Aztán kirakat nézegetés közben beavatott egy-két dologba.

Bár kedves barátnőm cégvezetői beosztásban dolgozott, csinos orosz lány lévén sokszor találkozott előítéletekkel az itt tartózkodása alatt. Törökországban ugyanis van egy bizonyos, széles körben elterjedt tévhit. Még az egyetemet végzett, több országot megjárt, tanult emberektől is lehet hallani a következő mondatot: “Biztos te is tudod, hogy a külföldi lányok mennyire könnyűvérűek.”

Ennek a tévhitnek több oka is van. Először is, Törökországban máshogy értelmeznek egy puszit, mosolyt vagy hosszabb pillantást. Másodszor, az itteni utcasarkokon dolgozó hölgyek többsége bevándorló, legtöbbjük épp Oroszországból.

Ez nem a véletlen műve, hiszen ha a helyi lányok olyasmit csinálnak, amivel rossz hírét kelthetik a családnak, akkor azt bizony a rokonok sokszor nem veszik túl jó néven. Ez persze nem akadályozza meg néhányukat abban, hogy például bikinis képeket csatoljanak az önéletrajzukhoz, mikor egy titkárnői állásra jelentkeznek… 🙂

A megkülönböztetésekről és a Magyarországgal kapcsolatos tévhitekről

Kedves Törökországban utazgató, ne lepődj meg, ha a „Szia!” után sokszor a „Hogy vagy?” helyett rögtön a „Honnan jöttél?” kérdéssel találkozol.

Mivel azon szerencsések közé tartozom, akik külföldön élve egy helyi iskolában tanulhatják az adott nyelvet, a világ rengeteg pontjáról származó emberrel találkozom. Pár hónapnyi közvélemény-kutatás után arra a köveztetésre jutottam, hogy attól függően, hogy melyik országból való vagy, itt különböző árral, bánásmóddal, esetleg előítélettel találkozhatsz.