Teljesen Noénak érzem magam, mert tegnap túléltem egy újabb ankarai özönvizet.
Félreértés ne essék, a török főváros közvetlen közelében nincs se folyó, sem pedig tenger. Viszont van egy olyan érzésem, hogy a kedves hozzáértők nem fektettek (itt sem) túl sok időt és energiát a csatornarendszer kiépítése előtt annak szakszerű megtervezésébe. Ezt az állításomat támasztja alá többek között az a tény, hogy Ankara bizonyos kerületeiben folyamatosan kellemetlen szag árad a lefolyókból.
Nyilván mindenhol problémát okoznak a tavaszi zuhatagok, és Ankara mentségére legyen mondva, hogy a tegnapi erőteljes és jégdarabokkal megbolondított esőzés nem mindennapi jelenség volt, és országszerte lehetett tapasztalni negatív hatásait.
Ugyanakkor a fővárosban már egy enyhe zápornál valamivel erősebb esőzéskor is gondok vannak. Ilyenkor az sem segít, ha vízálló cipőt vagy csizmát visel az ember, mert a lejtős utcákon néhol bokamagasságban hömpölygő áradaton való átkeléskor olyat lehet csobbanni, hogy legalább térdig fröccsen a víz. Ez még hagyján, de aluljárók és autóutak válnak használhatatlanná, lebetonozott felületek omlanak be, és a csatornákból kifelé (!) ömlik a víz.
Mindeközben ugyanúgy száguldoznak az autósok, ami nemcsak azt jelenti, hogy az égiekkel együttműködve így magasabb (mondhatni teljesen profi) szinten áztatják el a szerencsétlen gyalogos alsóneműjét is, hanem mert nyilvánvalóan balesetveszélyes helyzetet teremtenek.
De szerencsére tegnap én épségben hazaértem, hogy egy forró zuhany után újfent arra a megállapításra jussak, hogy még mindig a természet az úr.
A képek forrása: Sabah.
Nagy utazás 