2006-2007 tavaszi félévét Gentben, Belgiumban töltöttem Erasmusos diákként. A kint létem alatt sok emberrel összeismerkedtem, de leginkább török barátokra tettem szert. Ebből fakadóan, mikor megláttam az iskola faliújságján a hirdetést, hogy lehet Erasmussal szakmai gyakorlatra menni, nem volt kérdés a hová. Annál inkább a hogyan…
Nem lepődtem meg túlságosan, amikor egy pár hónapon belül már másodjára hallottam a hírekben, hogy Törökországban a halálozások elsődleges okai a közúti szerencsétlenségek. Évente több embert visznek el az autóbalesetek, mint például a szívbetegségek. Az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseket a száraz adatokon kívül általában a köztéri kamerák által rögzített érzékletes és megdöbbentő videókkal támasztják alá.
Azt már én is megfigyeltem, hogy a törökök gondolkodás nélkül hajtanak be szabálytalanul az egyirányú utcákba, és csak véletlenszerűen használják az indexet kanyarodáskor. Felfestett gyalogosátkelőket csak a legritkább esetekben lehet találni, és a közlekedési lámpák valahogy akkor sincsenek összehangolva. A motorosok a járdán békésen közlekedő iskolások és nénikék között cikázva igyekeznek valamit házhoz szállítani, az autók pedig szó szerint egymás hegyén-hátán parkolnak. Itt parkoloházak nagyon nincsenek, dudálás viszont van dögivel. Főleg, ha az ember ki szeretne állni.
Reggelenként munkába menet sokan futnak az életükért, szóval ember legyen a talpán, aki gyalog próbál valahová eljutni. Azt mondanom sem kell, hogy csak nagyon ritkán látni babakocsival közlekedőket, és három és fél év alatt nem láttam egyetlen mozgássérültet sem. Nem azért, mert itt senki nem használ tolószéket, hanem azért, mert nem merészkednek ki az utcára. Karizmatikus vezetési stílus? Mediterrán vérmérséklet? Keleti kényelmesség? Esetleg káosz és felelőtlenség? Maradjunk abban, hogy egy picit mindegyik.
Az azeri és egyiptomi ismerőseim persze csak röhögnek, hogy ez semmi, azt kéne látnom, ami náluk megy. Ilyenkor felerőltetek egy kedves mosolyt, hogy álcázzam a lelki szemeim előtt felrebbenő horrorisztikus képek miatt érzett kétségbeesésemet.
Nemcsak az ankarai közlekedés, hanem a parkolás is megér egy külön fejezetet a mi kis virtuális könyvünkben. Mivel egy kép többet mond ezer szónál, lássunk most egy kis bemutatót!
Ennek az Audinak a sofőrje úgy gondolta, hogy őt a járda az egész szélességében megilleti. Hogy az a gyalogosoké? Ugyan, ki hallott már ilyet!
Nagy utazás 