Nagytakarítás, vér és hús: Eszmefuttatás az Áldozati Ünnepről és az önidentitásról

Eddig félig-meddig tudatosan kerültem el a török vallási ünnepek bemutatását. Nem mintha nem akartam volna, de úgy voltam vele, hogy aki azért olvassa a blogomat, mert érdekli az ország és a kultúra, az már úgyis tisztában van vele, hogy mi és miért folyik itt ilyenkor, és én nem tudnék neki sok újat mondani. Aki pedig az én életem iránt érdeklődik, az meg úgyis csak annyit tud a hagyományokról, amennyit elmesélek, tehát nem lesz hiányérzete.

Az Ankarában eltöltött 4 esztendő viszont mostanra ebből a szempontból is megtette a hatását, annyi élményt és információt sikerült felhalmoznom, hogy azokat már nem vagyok képes többé magamban tartani. Persze ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy nem tudom igazán érdekesen bemutatni az eseményeket, mert az egykor idegen, és néha elég bizarrnak tűnő szokások mára már az életem részévé váltak.

Mivel majdnem egy éve megkaptam a török állampolgárságot is, így nemcsak érzelmi szinten, hanem technikailag is a második hazámmá vált Törökország, így nem vethet rám követ senki, amikor tiszta szívből szeretem, vagy épp kritizálom. Furcsa ezt kimondani, mert elég hosszúnak tűnő út vezetett idáig.

Talán nem árulok el nagy titkot, amikor elmondom, hogy én nem azért költöztem ide, mert ellenállhatatlan vágyat éreztem az ország – akkor még számomra szinte teljesen ismeretlen – bája, az itt élő emberek közvetlensége vagy a kereszténytől nagyon sok mindenben eltérő iszlám vallás iránt, esetleg mert meg akartam teremteni az anyagi biztonságomat. Egyszerűen csak ide volt kötve a török szerelmem, így egy hosszadalmas döntési folyamat végén pikk-pakk, jöttem én is.

Eleinte nem volt egyszerű az élet, főleg, hogy én amúgy is alapból elég szkeptikusan és hideg fejjel szemlélődöm a világban. Az meg, hogy minden közvetlen kötődés nélkül belecsöppentem egy idegen, ráadásul közel-keleti országba, rátett erre egy jó pár lapáttal. Nálam nem nyúlt túl hosszúra az az időszak, amikor a kivándorló mindent meseszerűen lát az „új hazájában”, és néha ordítani tudtam volna sok olyan dologtól, amire ma már csak legyintek.

Visszatérve az eredeti témánkhoz, engedjétek meg, hogy meséljek egy kicsit a muszlim világban épp most zajló Áldozati Ünnepről. A kép forrása: Bargello.

Figyelem, extravagáns szobor eladó

Emlékeztek arra a szerzői és fogyasztóvédelmi jogokról szóló bejegyzésre, amiben említettem egy régiségboltot? Az üzletbe eddig még nem mertünk belépni, de a kirakatról sikerült csinálnom egy-két ízléses képet! Megvallom, hogy a kis  bolt ablakában álló, lecsúszott tógával pózoló, csupán egy kézzel rendelkező, félmeztelen és fejetlen, életnagyságú női alak nem hagyott hidegen. Nem is beszélve a testéből kiálló miniatűr repülőkről, és az azok mellet csordogáló vérről, amit csak közelebb lépve vettünk észre.

Lehet, hogy velem van a baj, de ez a művészeti alkotás nekem nem igazán tűnik antiknak. Az árcédula viszont sokkoló volt, olyannyira, hogy nem is tudom felidézni a pontos összeget. Te bevállalnál ilyesmit dekorációként? Esetleg ruhafogasnak? 🙂

A fogyasztóvédelmi és szerzői jogokról

A törökök nem szívbajosak, ha valamit el akarnak adni. Hatalmas textilgyárakban állítják elő a világhírű ruhamárkák hamisítványait, hogy aztán jó szívvel ajánlják az akciós termékeket a boltokban. Távol-keleti országokból rendelik az épp népszerű termékek logóival ellátott elektronikus kütyük vázait, hogy azokat egy másik forrásból származó, az eredetihez rendkívüli módon hasonló operációs rendszerrel ellátva kínálják a lelkes vásárlóknak. Itt nemcsak az ördög, de még a házmester is látszólag Pradát visel és iPhone-on beszélget. Bizony Törökországban sokszor az a kihívás, hogy valami eredetit vegyünk.

Az egészben az a legviccesebb, hogy a helyben készült ruhák, ételek és elektronikus cuccok sokszor az importnál is jobb minőségűek, nemhogy a hamisítványoknál. De a modern törökök egy része szerint csak az árcédula és/vagy a címke számít. Hogy aztán lehessen mivel hencegni. 🙂 Erre megszállottságra egy kifejezésük is van a törököknek: marka çılgınlığı, avagy márkaőrület.

A turisták persze az útszéli Louis Vuitton táskákat és egyéb utánzatokat árulók tömegén kívül ebből nem sok mindent vesznek észre, és hazatérve örömmel mutogatják az autentikusnak tűnő helyi bazárokban vásárolt, eredetileg Kínában gyártott törökös relikviákat.

Ó, kedves fogyasztóvédelem, merre vagy?

Itt nemcsak a kínai, hanem az amerikai és az európai cuccok is népszerűek. Az egyik ismerősünk például évekig kereste degeszre magát azzal, hogy a Francia- és Olaszországban olcsón vett, divatjamúlt márkás ruhákat bőröndben behozva, az eredeti ár tízszereséért adta el egy boltban, amit nem mellesleg egy világhírű divatlap után nevezett el – természetesen jogtalanul.

Az is érdekes, hogy egy étteremlánc különböző üzleteiben teljesen más minőségű szolgáltatást, esetleg más ízű ételt kaphatunk. Ezért érdemes előnyben részesíteni a már évtizedek óta életben lévő kis kajáldákat, ahol mennyeieket lehet enni. Ezek hollétéről kérdezd a helyieket.

Ami a szerzői jogokat illeti…

Vissza a vadonba: Vitrinbe zárt álomvilág

Ha tetszettek a múltkori bolondos karácsonyi kirakatok, akkor szeretni fogod ezt a bejegyzést is. Ezek az ankarai próbababák nemcsak méretes agancsokkal rendelkeznek, hanem háziállatként hófehér baglyokat és szarvasokat tartanak. Hát, nem is tudom. Maradjunk annyuban, hogy: ez nem semmi.

Szokatlan szokások: Törökös Szilveszter

Törökországban valahogy minden szilveszter különös, és ez bizony nem a véletlen műve. Ehhez az ünnephez ugyanis egy külföldi szemével nézve igencsak furcsa török szokások kapcsolódnak.

Az itteni lányok, nők, és asszonyok többsége tradicionálisan piros alsóneműt visel szilveszter éjjelén. Én ezt akkor tudtam meg, mikor az egyébként rendkívül modern és közvetlen anyósom egy szép piros melltartóval lepett meg egy pár évvel ezelőtt. Aztán persze ragaszkodott ahhoz, hogy azt egyből felpróbáljam – merthogy az ugyebár szerencsét hoz. Máig sem tudom, hogy hogyan volt képes pontosan eltalálni a méretemet, de ez egy olyan részlet, amire lehet, hogy jobb, ha soha nem derül fény. Mondjuk csak azt, hogy a véletlen bizony csodákra képes!

December 31 kora estéjén mi általában összeülünk a szűkebb családdal, hogy elfogyasszuk a hagyományos szilveszteri pulyka-vacsorát. Míg Magyarországon nem szokás szárnyast fogyasztani az újév kezdetekor, itt azok (is) szerencsét hoznak. A hentesek kirakatai a szilveszter előtti pár napban megtelnek pulykákkal, némelyik jópofán ki van díszítve, vagy szó szerint fel van öltöztetve. Egy amerikainak az lehet az érzése, hogy itt épp Hálaadás (Thanksgiving) van.

Törökországban szilveszterkor a általában (adventi) gyertyát gyújtanak, és már hetekkel az esemény előtt feldíszített fával dekorálják a lakást! Itt a piros szalag, a csengő, a fenyőfa és az ajándékok nem a karácsony (amit persze a muzulmánok nem ünnepelnek), hanem az új év jelképei. Hát legyen! 🙂

Ráadásul Törökországban a télapó is szilveszterkor jön! Minden harmadik fiatal Mikulás-sapkát és alkoholtól vörös orrot visel, hogy illően megünnepelje a vadonatúj évet. A szakáll és nagy pocak legtöbbször elmarad, de az ajándékok nem. A télapó mindig meglepi a családtagokat és közeli barátokat valami aprósággal. Ennek köszönhetően a piros alsónemű kollekcióm évről évre bővül. Ez is bizonyítja, hogy a Közel-Kelet bizony csak első pillantásra prűd, a felszín alatt nagyon is buzognak az érzelmek és az elemi ösztönök. Ne aggódjatok, erről is vannak a tarsolyomban jó kis történetek. Addig is boldog 2012-őt mindenkinek! Amúgy törökösen.

Drakula kastélya? Egy rejtélyes épület Ankarában

Nap mint nap elsétálunk emellett a négyemeletes társasház nagyságú, tökéletesen fehér és furcsa ház mellett, ami az 1960-ban halálra ítélt Adnan Menderes volt török miniszterelnöké volt. A kúria egy érdekes módon legtöbbször teljesen üres játszótér szomszédságában terül el a Şili téren. Szerintem az épület egy kicsit bizarr, különösen, hogy a redőnyök éjjel-nappal le vannak húzva, és soha senki sincs a kertben vagy az erkélyeken.