Picit mindig megfájdul a szívem, amikor a Törökországban megforduló honfitársaim az itt tomboló Atatürk-kultuszt tapasztalva sopánkodva jegyzik meg, hogy mennyivel előrébb lenne Magyarország, ha nekünk is lenne a Törökök Atyjához hasonló nagy nemzeti hősünk. Azt sem igazán tudom értékelni, amikor az épp külföldön élők vagy a saját bevallásuk szerint “otthon ragadtak” lenézően, utálkozva beszélnek a hazámról, hazánkról.
Ilyenkor arra gondolok, hogy mennyi magyar vállalta még a halált is azért, hogy nekünk egy szebb, boldogabb jövőnk lehessen. Milyen sokan voltak (forradalmárok, feltalálók, kutatók, művészek, sportolók és üzletemberek), akik egy életen át megalkuvást nem ismerve gürcöltek azért, hogy jó hírnevet szerezzenek az országnak. Nekik nem volt idejük, energiájuk, erőforrásuk – tehát lehetőségük – a panaszkodásra, a pocskondiázásra. Ők a céljaik eléréséért, a családjukért, esetleg az életben maradásért küzdöttek.
Szerintem nekünk olyan sok nemzeti hősünk van, hogy ha mindegyikükről meg szeretnénk emlékezni, akkor az év minden napján ünnepelnénk.
Úgy gondolom, hogy a személyes szabadságát igenis mindenkinek önmagának kell megteremtenie azzal, hogy folyamatosan képzi magát szellemileg, lelkileg és testileg. Ez ma már az internetnek köszönhetően nem ördöngősség, használjuk ki ezt a hatalmas előnyt.
Tapasztalatom szerint a papír tudás nélkül semmit nem ér. Ezt én nem csak az egyetemisták, hanem már a középiskolások fejébe is jól beleverném, így talán meg lehetne spórolni egy pár semmittevéssel, csalódottsággal, önpusztítással vagy bűnözéssel elpazarolt évet, évtizedet.
Én igenis büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok. Persze az önérzet nem varázsol se kenyeret, se sült galambot az asztalra, de átsegít a mindennapi nehézségeken; ezért tiszta szívvel ajánlom mindenkinek.
Kép forrása: Budapest city.
Nagy utazás 