Pirkadattól napnyugtáig: A ramadán értelméről

Nemrég egy Dzsibutiból származó ismerősömmel ültünk be egy több szintes ankarai étterembe egy iftar vacsora erejéig. Korán érkeztünk, így volt időnk a rendelés leadása után egy jóízűt beszélgetni, mialatt az enyhén zavart és feltehetően böjtölő pincér háromszor vitte el és hozta vissza az előre kikészített leveses tányérjainkat.

Mindeközben sorra érkeztek az asztalfoglalással rendelkezők, és a zsúfolásig telt földszinti részen olyan hangzavar keletkezett, hogy csak kiabálva lehetett kommunikálni.

Néhány évvel ezelőtt még nagyon megsínylették volna ezt a hangszálaim, de mostanra már olyan edzetté váltak, hogy gond nélkül tudok huzamosabb ideig hangosan beszélni, és szerencsére a mások számára kaotikusnak számító környezetben való koncentrálás sem okoz túl sok problémát.

Sokféle különböző témát érintettünk az este folyamán, de leginkább az maradt meg bennem, amiket a barátnőm az otthoni szokásaikról mondott. Például azt, hogy Dzsibutiban iftar idején konganak az ürességtől az éttermek, mert ott még mindig az a szokás, hogy egy ismerősnél gyűlnek össze vacsorázni az emberek. Persze ez Törökországban is megfigyelhető. De ahogy modernizálódik az ország, úgy csökken a régebben nagyra értékelt a dolgok jelentősége.

Az emberek többsége természetesnek veszi azokat a szokásokat, melyekben felnőtt, és a rohanó hétköznapokban amúgy sem jut rá ideje és energiája, hogy elgondolkodjon rajtuk és azok értelmét kutassa.

Én laikusként úgy szoktam fogalmazni, hogy a ramadán egy úgynevezett “megtisztulás” elérésére tett erőfeszítés. Pirkadattól napnyugtáig az ember nem eszik és iszik, hanyagolja a cigarettát, de még a rágógumit is, és nem hódol semmilyen egyéb testi élvezetnek. Tartózkodik a negatív gondolatoktól és érzelmektől, nem pletykál és még véletlenül sem tesz rosszindulatú megjegyzéseket. A haragosok megpróbálnak megbocsátani egymásnak, a tehetősebbek segítenek a rászorulóknak.

A böjtölő ilyenkor megpróbál nem arra koncentrálni, hogy milyen éhes vagy fáradt. Ennek amúgy sem lenne értelme, hiszen nem szabad panaszkodva magát sajnáltatnia. Kevesebbet fogyaszt, kevesebbet alszik, kevesebbet mozog. Annyi szabadideje van az, hogy el tud merengeni olyan dolgokon, melyeken máskor nem. Talán átértékelni az életét. Rájön dolgokra. Bölcsebb és boldogabb lesz.

Ma van a ramadánt lezáró, úgynevezett cukor ünnep első napja. Ilyenkor szokás szerint összegyűlnek a családok, és egy kiadós étkezés után megbeszélik, hogy ki mennyit hízott vagy fogyott, és kipletykálják még azt is, aki jelen van. Majd összevesznek, hogy utána hamar kibéküljenek, és megegyezzenek abban, hogy mennyire szerencsések. Ha másért nem is, de legalább azért, mert most együtt lehet a család, pár napig nem kell dolgozni vagy el lehet menni egy kicsit nyaralni.

Kép forrása: Yaseen

Nagytakarítás, vér és hús: Eszmefuttatás az Áldozati Ünnepről és az önidentitásról

Eddig félig-meddig tudatosan kerültem el a török vallási ünnepek bemutatását. Nem mintha nem akartam volna, de úgy voltam vele, hogy aki azért olvassa a blogomat, mert érdekli az ország és a kultúra, az már úgyis tisztában van vele, hogy mi és miért folyik itt ilyenkor, és én nem tudnék neki sok újat mondani. Aki pedig az én életem iránt érdeklődik, az meg úgyis csak annyit tud a hagyományokról, amennyit elmesélek, tehát nem lesz hiányérzete.

Az Ankarában eltöltött 4 esztendő viszont mostanra ebből a szempontból is megtette a hatását, annyi élményt és információt sikerült felhalmoznom, hogy azokat már nem vagyok képes többé magamban tartani. Persze ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy nem tudom igazán érdekesen bemutatni az eseményeket, mert az egykor idegen, és néha elég bizarrnak tűnő szokások mára már az életem részévé váltak.

Mivel majdnem egy éve megkaptam a török állampolgárságot is, így nemcsak érzelmi szinten, hanem technikailag is a második hazámmá vált Törökország, így nem vethet rám követ senki, amikor tiszta szívből szeretem, vagy épp kritizálom. Furcsa ezt kimondani, mert elég hosszúnak tűnő út vezetett idáig.

Talán nem árulok el nagy titkot, amikor elmondom, hogy én nem azért költöztem ide, mert ellenállhatatlan vágyat éreztem az ország – akkor még számomra szinte teljesen ismeretlen – bája, az itt élő emberek közvetlensége vagy a kereszténytől nagyon sok mindenben eltérő iszlám vallás iránt, esetleg mert meg akartam teremteni az anyagi biztonságomat. Egyszerűen csak ide volt kötve a török szerelmem, így egy hosszadalmas döntési folyamat végén pikk-pakk, jöttem én is.

Eleinte nem volt egyszerű az élet, főleg, hogy én amúgy is alapból elég szkeptikusan és hideg fejjel szemlélődöm a világban. Az meg, hogy minden közvetlen kötődés nélkül belecsöppentem egy idegen, ráadásul közel-keleti országba, rátett erre egy jó pár lapáttal. Nálam nem nyúlt túl hosszúra az az időszak, amikor a kivándorló mindent meseszerűen lát az „új hazájában”, és néha ordítani tudtam volna sok olyan dologtól, amire ma már csak legyintek.

Visszatérve az eredeti témánkhoz, engedjétek meg, hogy meséljek egy kicsit a muszlim világban épp most zajló Áldozati Ünnepről. A kép forrása: Bargello.

Nazar boncuğu: A szemmel verésről és az az ellen védő gyöngyről

A Közel-Keleten élők meg vannak róla győződve, hogy ha valaki túlságosan irigy rájuk, akkor az egy pillantásával meg tudja rontani a szerencséjüket. Főleg, ha a rosszakaró nem barna, hanem világosabb szemszínnel rendelkezik. Ha valaki például boldogan sétálgatva egyszer csak megcsúszik a járdaszegélyen, akkor hajlamos arra fogni, hogy valaki szemmel verte.

Ez a hiedelem itt, Törökországban is rendkívül nagy népszerűségnek örvend, olyannyira, hogy a gonosz tekintetek ellen védő gyöngyök és az azokat magukba foglaló ékszerek és kiegészítők gyártása külön iparággá nőtte ki magát. Van, aki nyakláncként vagy karkötőként hordja, van, aki biztonsági tűvel a ruhája belsejére erősíti. Ha kisbaba születik a családban, akkor rögtön felkerül rá valamilyen formában a szemmel verés ellen védő gyöngy (törökül nazar boncuğu). A jellegzetes, kék, fehér és fekete színekben pompázó motívum visszaköszön a lábtörlőkön, az emeletes házak bejárati ajtaja fölött, valamint az üzletek, irodák és otthonok berendezési tárgyai között.

Manapság már nemcsak a helyiek, de a turisták is előszeretettel vásárolják ezeket a termékeket, amik nemcsak az iszlám országokban, hanem a világ bármely pontján felbukkanhatnak. Az alábbi képen például Megan Fox amerikai színésznő pocakja felett fityegve.