Kütahya, a múzeumok és porcelán városa

Március elején volt szerencsém eltölteni majdnem egy hetet az Ankarától valamivel több, mint 300 kilométerre fekvő, körülbelül 570 000 lakosú Kütahya (kiejtés Kütahja) városában. Annak ellenére, hogy nem nyaralni vagy kirándulni mentem, sikerült magam egészen jól éreznem.

Az utazásom apropóját az adta, hogy hosszú évek bürokratikus útvesztői után végre elérkezett az idő, hogy megújuljon az 1980-as években megnyitott kütahyai Kossuth ház állandó kiállítása. Ez alkalomból Törökországba látogatott a Magyar Nemzeti Múzeum négy munkatársa, akikhez én a második héten csatlakoztam.

A Kütahyába érkezésem előtt még naívan azt gondoltam, hogy mire én odakerülök, már minden olajozottan fog menni. Persze ez nem teljesen így történt, amit tulajdonképpen nem is bántam. Így legalább nem unatkoztunk. Jöttünk, láttunk, gyalogoltunk, beszélgettünk, fotóztunk, fúrtunk, faragtunk, olvasztottunk, ragasztottunk, matattunk, kutattunk, mostunk, vasaltunk, varrtunk, bosszankodtunk, viccelődtünk, intézkedtünk, magyaráztunk, győzködtünk, alkudoztunk, megegyeztünk… és győztünk.

De térjünk csak vissza történetünk elejére. Egy vasárnapi napon kerekedtem fel Ankarából, hogy elcsípjem a Kütahya felé reggel hétkor induló buszt, melyre már napokkal azelőtt megvettem a jegyem. Az ágyból való kivánszorgás utáni nagy rohanásban éppen csak egy pillantást tudtam vetni a telefonomra, mely gyanús módon előző este 11 óra körül egy darab nem fogadott hívással gazdagodott. Nem volt túl sok időm ezen agyalni, mert hamar kiértem a pályaudvarra, ahol azzal fogadott az adott busztársaság fülkéjében üldögélő két kedves bácsi, hogy törölték az adott járatot. Volt tehát bő egy órám arra, hogy lézengjek egy kicsit, majd benyomjak egy enyhén túlárazott, viszont nem túlságosan finom reggelit, és értesítsem az akkor még Kütahyában tartózkodó váltótársamat arról, hogy a megbeszéltekhez képest késni fogok egy órát.

Milas város magyar házairól (képekkel és videókkal)

Törökország dél-nyugati partján, a Bodrum, Muğla és Aydın nevű, méltán híres török turistaközpontok által alkotott háromszög közepén fekszik Milas városa, becenevén Napfényország. Itt tálalhatóak a magyar házak (törökül Macar evleri), melyeket az 1920-as években itt élő, tehetősebb török családok által megbízott magyar építészek készítettek, akiknek neve sajnos ismeretlen.

Az elsőként felépült, citrusfákkal körülvett magyar ház a mostani Köztársaság úton (törökül Cumhuriyet Caddesi) foglal helyet. A Madam Murat házként is emlegetett épületet a tervező az első tulajdonos, egy török-francia házaspár története által megihletve készítette. A pár unokája egyébként a mai napig a Franciaországból hozatott bútorokkal berendezett házban él, és folytatja a nagyszülei által elkezdett vállalkozást. A család által előállított olívaolaj a nagymama nevét viseli.

Úton hazafelé: Augusztusi pillanatképek Ankarából

Mivel az elmúlt hetekben többen is csatlakoztak a lassan, de biztosan gyarapodó Nagy Utazás közösséghez, úgy érzem, hogy itt az ideje egy kicsit részletesebben bemutatni a várost, ahol immár több mint 4 éve élek. Mivel nem kenyerem a statisztikákban és a száraz tényekben való turkálás, így inkább fényképekkel és néhány frappánsnak szánt, de nagy valószínűség szerint kissé sablonosra sikeredett megjegyzéssel készültem.

Az alábbi fotókat a telefonommal készítettem múlt péntek délután munkából hazafelé sétálva, ami egyébként egy kb. 40 perces, kisebb-nagyobb emelkedőkkel és lejtőkkel tarkított esemény, és rendszerint a nap fénypontja – de csak addig, amíg haza nem érek. Mivel a képek csak a város egy bizonyos részét mutatják be, ne vonjatok le messzemenő következtetéseket belőlük, aki a több tízemeletes házakkal megtűzdelt lakótelepekért vagy az óvárosokért van oda, az is talál Ankarában kedvére való helyet.

A munkahelyem a csendes és viszonylag újépítésű Gaziosmanpaşa kerületben van, valahol az Atakule bevásárlóközpont és a Kocatepe mecset között.

Parkolóhelyet találni ezen a városrészen sem könnyű, így az utcák széleit ellepik az álló autók, a házak előtt nem ritkán két-, néha három soros formációt is felvéve.

Csak erős idegzetűeknek: A kívül-belül és keresztben-kasul is bearanyozott szálló

Nem tudom, hogy nálatok mi a helyzet időjárás-ügyileg, de itt (Törökország fővárosában) tikkasztó hőség van. A tágra nyitott ablakok ellenére áporodott levegő lengi be a lakást, kint pedig kegyetlenül perzselnek a napsugarak. Az enyhe szellő vagy a ventillátor is csak a meleg levegőt tologatja egyik helyről a másikra. Én személy szerint már attól is leizzadok, ha a távirányítóért nyúlok. Ilyenkor legszívesebben strandolna az ember. Csakhogy valakinek dolgozni is kell…

Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy gyalogló távolságban lakom a munkahelyemtől, így a dolgos hétköznap reggeleket egy 40 perces laza sétával indítom, melynek vége felé igencsak megtornáztatják azok a fránya emelkedők az elkényelmesedett vérkeringésemet.

Az utolsó pár száz métert néha elég nehézkesen mászom meg, de ilyenkor elégtételt ad, hogy megcsodálhatom az itt elhelyezkedő hotel aranyosan pompázó domborművein megcsillanó napsugarak játékát. Az épület nem szűkölködik részletekben, szerintem a tervezéskor arra gondolt az építész, hogy akkor most jól bepótolja, amit Törökország elvesztett az itt kimaradt klasszikus művészeti korszakok miatt. Szerintetek sikerült neki? És ti megszállnátok itt?

A babarózsaszín mecset

Ez téli napsugarakat is rabul ejtő, ezüst kupolákkal ellátott kis mecset a közeli piac mellett, egy katonai övezet szomszédságában foglal helyet. A hóval körbevett, halvány rózsaszínűre festett iszlám imahely szerintem egészen meseszerű látványt nyújt. Te mit gondolsz?

A lámpásokkal díszített étterem

Már egy jó ideje kacérkodunk a gondolattal, hogy kipróbáljuk ezt az ankarai éttermet. Nemcsak azért, mert a kínálat friss halételekből és egyéb tenger gyümölcseiből áll, hanem mert éjszakánként nagyon szépen ki van világítva. Számomra még mindig érdekes, hogy a törökök szeretik dekoratív módon (is) hasznosítani a fákat. Remélem, hogy a hangulat a telefonnal készített képeken is átjön.

Ulus, az ankarai óváros: Rémséges vagy szépséges?

A következő képek még nyár végén készültek, amikor is be kellett szereznünk egy pár háztartási cikket. Azt pedig minden ankarai jól tudja, hogy ha olcsó, lakásfelújításhoz szükséges anyagokra vagy méretre készült, egyedi bútorra vágyik az ember, akkor Ulus-ba kell menni. Van is itt tömeg hétvégenként!

Ulus Ankara legrégebbi része. A turisták általában az itteni múzeumok és a hatalmas piac miatt vetődnek erre a környékre. Ezen kívül akadnak itt szépen karbantartott, mutatós történelmi épületek vagy épp érdekes kinézetű, lepusztult házak is.

Az itt lakók többsége kedélyes és laza, viszont a tanulatlan emberek aránya a város többi részéhez képest elég magas. Ezért előfordulhat, hogy megbámulják a turistákat, esetleg beszólnak a rövid szoknyát vagy szűk ruhát viselőknek. Szóval érdemes betartani a Törökországban érvényes öltözködési szabályokat.

Gyönyörűen felújítva:

Atakule: Ahonnan minden látnivaló látható

Ezt a 125 méter magasra törő, Atakule elnevezésű épület-együttest Törökország második, Ankara első bevásárlóközpontjaként 1989-ben adták át. Ha erre vet minket a jó (esetleg rossz) sorsunk, akkor érdemes egy hosszú sétát tenni a közeli, zegzugos botanikus parkban, és benézni az itteni üzletekbe. A legalsó szintről pedig kb. 10 TL ellenében felliftezhetünk egy kávéra a torony tetején elterülő, lassan forgó étterembe, ahonnan be lehet látni az egész várost.

Atakule az utóbbi pár évben jócskán vesztett népszerűségéből, manapság sokszor teljesen el van néptelenedve. A felső szinteken található boltok egyáltalán nincsenek is kibérelve. Mivel a központ könnyen megközelíthető, majdnem egész Ankarából látható, és mindenki ismeri, szerintem érdemes lenne az üres helyiségeket irodaként kiadni.

Az épület esténként és ünnepekkor szépen fel van díszítve, és ki van világítva. Lássatok csodát, erről is vannak telefonos fotóim. Majd talán egyszer nekem is lesz olyan DSLR fényképezőgépem, mint a nagyoknak, és akkor csinálok majd jobb képeket…

Kocatepe: A főváros legnagyobb mecsete

Nemrég nyakunkba vettük a várost a férjemmel, hogy ellátogassunk Ankara legnagyobb mecsetéhez. Ez a Kocatepe elnevezésű városrészben található, és akár gyalog is könnyen megközelíthető Kızılay vagy Tunalı felől. A hatalmas épületet körbejárva arra gondoltam, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy élőben meg tudom csodálni az iszlám építészet szépséges példáit. Így erőt vettem a lustaságomon és készítettem egy pár képet az otthoniaknak is. Fogadjátok szeretettel.

Drakula kastélya? Egy rejtélyes épület Ankarában

Nap mint nap elsétálunk emellett a négyemeletes társasház nagyságú, tökéletesen fehér és furcsa ház mellett, ami az 1960-ban halálra ítélt Adnan Menderes volt török miniszterelnöké volt. A kúria egy érdekes módon legtöbbször teljesen üres játszótér szomszédságában terül el a Şili téren. Szerintem az épület egy kicsit bizarr, különösen, hogy a redőnyök éjjel-nappal le vannak húzva, és soha senki sincs a kertben vagy az erkélyeken.