Az indiai követségen eltöltött délután, avagy a frizura már rég nem tart

Június 18.

Feltett lábakkal a kanapén punnyadva kedélyesen emésztem a férjem által készített ízletes vacsorát, miközben hallgatom a mellettem elterült kis fekete szőrgombóc szuszogását. Jobbra pillantva azt látom, hogy a férjem már nyakig elmerült programozás rejtelmeiben, így én is kinyitom picinyke laptopomat, hogy megkukkantsam az elmúlt 12 órában kapott e-mailjeimet. Rögtön kikerekíti a pupillámat az indiai nagykövetségtől érkezett levél. Erőteljesebb reakcióra se időm, se energiám nincs, mert perceken belül török órát fogok adni az interneten keresztül. Így csak gyorsan átfutom, a tipikusan indiai angolsággal megírt rövid levelet, amiben tájékoztatnak, hogy üresedés van náluk, és arra kérnek, hogy küldjem el az épp aktuális önéletrajzomat. Hát legyen.

Június 19.

Feltett lábakkal a kanapén punnyadva kedélyesen emésztem a férjem által készített ízletes vacsorát, miközben hallgatom a mellettem elterült kis fekete szőrgombóc szuszogását. Nem, nem másoltam be véletlenül kétszer ugyanazt a szöveget, ez nálunk az állandó program azokon a napokon, amikor dolgozom. Mit tagadjam, el vagyok kényeztetve. A férjem remekül főz. Ma nem adok órát, így van időm átböngészni az önéletrajzomat, picit átírni a kísérőlevelet, és elküldeni a válasz e-mailt. Kicsit elmélázok, hogy milyen furcsa, hogy még mindig keresnek a tavaly novemberben szétküldött önéletrajzom miatt, holott akkor szinte sehonnan nem kaptam választ.

Június 23.

Hirtelen felindulásból úgy döntök, hogy kinyomtatom az önéletrajzomat, és kihasználva a szabadnapomat, személyesen beviszem a követségre. Egy pár óra múlva perzselő hőségben baktatok fel az indiai követséghez vezető meredek úton az Atakule torony felé.  A hátamon csorog a veríték, a bőröm színe lassan de biztosan hófehérről élénkpirossá változik. Taxit fogni vagy felhuppanni egy buszra az egyirányú közlekedés miatt még esélyem sincs. A nagykapuhoz érve kis keresgélés után megtalálom a falba rejtett szobácskában kuksoló nádszálvékony biztonsági őrt. Egy pillanatra eltöprengek, hogy milyen nyelven is szólítsam meg, de mivel látványosan indiai a pasi, így az angol mellett döntök. Siker. Kérdem, hogy itt nála hagyjam-e a gondosan felcímzett borítékot, erre ő már a mondat felénél nyitja a kaput, én meg háborgok magamban, hogy ha ezt tudtam volna, akkor strandpapucs és térdgatya helyett valami szalonképesebbet vettem volna fel. Na, mindegy, ha már eljutottam idáig, akkor kihozom a legjobbat a helyzetből. Ha szépen mosolygok és kézben tartom a párbeszédet, akkor úgysem fogja senki nézni, hogy mi van rajtam. Átsuhanok a kapun, megcsodálom a szellős udvart és a domb alján lévő botanikus kertre néző pazar kilátást. Nem rossz. Belépve a hatalmas, magas mennyezetes előtérbe elönt a nyugalom. Jobbra nézek, ahol egy jóképű könyvtár figyel, előttem egy impozáns csigalépcső, mellette a vízum-kiadásra használt ablak, az előtt egy mutatós ülőgarnitúra – sehol senki. Ekkor valaki balról rám köszön, látom, hogy az ablak melletti L asztal mögött egy középkorú török pasi üldögél. Rajta kívül sehol senki. Mondom magamnak, jó kis hely ez, nem lenne rossz itt melózni. Tehát harcra fel, ideje megdolgozni egy kicsit a pasit.

Petra esete a törökországi állásinterjúkkal

Én mindig úgy megyek az épp aktuális interjúra, hogy ez az állás az enyém, ez nekem való, ezt meg fogom szerezni. Nincs mese, mindenki álljon félre, húzza be a fülét-farkát, mert én nem engedek. Természetesen egy ilyen hozzáállással jobban fáj a pofára esés, de nem az a lényeg. A padlóról mindig fel lehet kelni, és fel is kell. Ennél szerintem sokkal fontosabb, hogy ha már elvonszoltuk kis, esetleg nagy fenekünket egy potenciális munkaadóhoz, akkor igenis hagyjunk legalább egy jó benyomást: legyünk udvariasak, magabiztosak, és néha eresszünk meg egy mosolyt is.

Kicsit furcsa visszaolvasni a fenti sorokat, mert ha jobban belegondolok, én alapjában véve egy erősen antiszociális személyiség vagyok – ami kívülről nem igazán látszik. De máig jól emlékszem, hogy még 16-17 éves koromban sem mertem megszólítani az eladót, ha kerestem valamit egy áruházban. Változnak az idők! Illetve nem is… Változni csak az emberek változnak.

Az elmúlt években én is sokat változtam; szeretném azt hinni, hogy előnyömre. 2008-ban a férjem türelemmel dolgozta végig azt a jó pár hónapot, amit én semmittevéssel töltöttem. Akkor még nem találtam a helyem, nem jöttek a válaszok az szerteszét küldött önéletrajzokra, nem beszéltem a nyelvet, semmit sem tudtam egyedül elintézni. Hiányzott a családom, a barátaim. Napokat aludtam át, megnéztem minden létező filmet, küzdöttem a kultursokkal.

Aztán összeszedtem magam, elkezdtem tevékenykedni. Rendszereztem az akkor még CD gyűjteményünket, írogattam a DVD-ket, jelentkeztem online munkára, próbáltam autodidakta módon törökül tanulni, blogoltam angolul, és még egy internetes boltba is belekezdtem. Utóbbival elvoltam majd egy évig, egész jól ment. De amikor már hetente jártunk a vámhivatalba, akkor arra jutottunk, hogy ennyi utánajárással mégsem éri meg. Azóta emiatt még a csempészettel foglalkozó lepukkant rendőrkapitányságot is megjártuk, de ez egy másik, egyébként roppant érdekes történet.

Szóval épp jókor jött a hír, hogy az apósom úgy döntött, itt az ideje befizetnie engem a nyelviskolába, amit 2011 augusztusában fejeztem be. A suli befejezése után rögtön szétküldtem az önéletrajzomat az Ankarában fellelhető összes nagykövetségre, plusz az ENSZ szervezetekhez, és egy pár nemzetközi céghez. Válasz az nem sok helyről jött, az is negatív volt, de én már ennek is örültem.