Már lassan 3 éve élek 3 nyelvet használva, aminek következtében néha nehézségekbe ütközöm. A férjemmel angolul beszélünk, és túlnyomó részben ilyen nyelvű sorozatokat és filmeket is nézünk. Ha bevásárolni vagy ügyet intézni megyek, vagy a nyelviskola padjait koptatom, akkor a török van előtérben. Sokszor a tanfolyam után is órákat töltök feladatmegoldással, gyakorlással. A magyart viszont nagyon sokáig csak akkor használtam, amikor a családommal beszéltem.
Azelőtt soha nem gondoltam volna, hogy az ember képes elfelejteni az anyanyelvét. Pedig így van. A családtagoktól azt hallom, hogy már kezd akcentusom lenni, és sokszor azon kapom magam, hogy magyarul beszélve vagy írva keresem a megfelelő szavakat. Az is előfordul, hogy egy-egy mondat felénél elgondolkodom azon, hogy van-e egyáltalán annak értelme. Nagyon frusztrál, amikor nem tudom kifejezni magam az anyanyelvemen olyan szinten és mélységben, mint ahogy azt szeretném. Részben ezért is kezdtem el blogolni, ami sokat segített a helyzeten.
Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy a lakásban tálalható összes billentyűzet török, és nincs rajtuk feltüntetve a magyar abc-ben megtálalható összes betű. A problémát szerencsére enyhíti az automatikus helyesírás-ellenőrző, meg egy kis másolás-beillesztés, de azért így is többször át kell olvasnom a megírt bejegyzéseket, hogy kiküszöböljek minden hibát. De hiszem, hogy megéri ez a blog a sok erőfeszítést.
Nagy utazás 