Munka, látástól Mikulásig: Idén is elmarad a nyaralás

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy két és fél hónappal a nyelviskola befejezése után, tavaly novemberben találtam egy jó állást. Jelenleg is egy kis magánrendelőben vagyok részmunkaidős recepciós. A részmunkaidő ez esetben azt jelenti, hogy általában heti háromszor dolgozom reggel 9-től este 18:30-ig, a többi napom pedig szabad.

A munka néha nagyon kényelmes, főleg most, hogy szabadságon van a főnököm, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, úgy általában mindenki más a városban.
Máskor viszont reggeltől estig rohangálok, kapkodom a telefonokat, időpontot egyeztetek, teszt-eredményeket hajkurászok, pénzt hajtok be, vagy éppen valamilyen fontos iratot kézbesítek. Előfordul az is, hogy valaki késői időpontot kér, és ha egy nagykövetről vagy egy sok papírmunkával járó találkozóról van szó, akkor bizony nekem is maradnom kell. Volt már olyan, hogy este 9-ig bent voltam az irodában, máskor meg már 5 órakor hazaengedtek.

A rendelőbe főleg az ankarai nagykövetségek dolgozói járnak, ezért a felvételnél az angoltudás volt az elsődleges szempont. De mivel jönnek hozzánk tanulás, munkavállalás vagy letelepedés céljából külföldre (általában Kanadába, Ausztráliába vagy Új-Zélandra) utazó törökök, illetve az ENSZ által támogatott, sokszor pár éve már itt élő menekültek is, ezért nagyban megkönnyíti az életemet, hogy tudok törökül.

Szeretem a munkámat, sokat tanultam belőle, és rengeteget fejlődött a tűrőképességem is. Az emberek alapjában véve jó fejek és türelmesek, eddig csak telefonon mertek nekem beszólni, de ez azért nem jellemző. Általában minél magasabb beosztásban van valaki, annál kedvesebb. A főnököm minden nap végén megköszöni a munkámat, és a fizetés is nagyon emberbarát. Ha jól végzem a dolgomat és sok a bevétel, akkor még bonuszt is kapok.

A szabadnapjaimon török órákat adok, és néha az egyik volt nyelviskolai osztálytársamnak csinálok ilyen-olyan projekteket (fotózás, weblap-cicomázás stb).  Így keresek annyit, hogy abból meg tudjunk élni, és a férjemnek ne kelljen dolgoznia. Ő jelenleg egy új programozási nyelvet tanul, és mellette rendszergazda képzésre jár. Viszont nyaralásra sajnos idén sem futja, de ezt remélhetőleg később majd bepótoljuk.

Furcsa belegondolni, hogy tavaly nyáron mennyire más volt minden. Akkor a férjem dolgozott, és én jártam iskolába. Olyan is volt, hogy pár hónapig mindketten munkanélküliek voltunk. Tűkön ülve várom azt az időszakot, amikor végre mindkettőnknek lesz stabil állása, és fogunk tudni félrerakni vagy utazgatni is. Addig is marad a munka és a tanulás – nyáron is. De nem panaszkodom, manapság már mindkettő luxus-számba megy.

A tanfolyamjaink költségeit ráadásul az apósom állja, saját bevallása szerint bűntudatból, mert amikor összeházasodunk, nem tudott (akart?) minket segíteni. Érdekes dolog ez a felelősségérzet dolog, tapasztalatom szerint a legtöbb emberben nincs meg, az én családomra sem nagyon jellemző. Itt egyáltalán nem az anyagiakra gondolok, hanem arra, hogy vannak olyan közeli rokonaim, akikkel már több éve egy szót sem váltottam. Bár, ha jobban belegondolok, őket akkor sem nagyon érdekeltem, amikor még Magyarországon voltam.

Drága anyukámnak meg innen is üzenem, hogy imádom, és nagyon köszönöm, hogy egész életemben mellettem állt, és akkor is támogatta a döntéseimet, amikor mások szerint azok ostobák voltak.

És hogy hogyan is találtam ezt, a helyiek által is nagyon irigyelt állást? Azt majd a következő bejegyzésben írom le. Már be van ütemezve, így nem kell sokat aludnotok, nemsokára megjelenik. Addig is jó nyaralást annak, aki azt megteheti, írjátok már le, hogy merre mentek/voltatok, így legalább virtuálisan gazdagabb leszek egy-két élménnyel.