Megint állást keresek: Tippek és tanácsok munka után kutatóknak

Épp az imént kaptam egy hívást az indiai nagykövetségtől. Egyem a szívét a recepciósnak, szegény nagyon nehezen nyögte ki, hogy sikertelen volt a pályázatom. Kicsit meg is lepődött, amikor én kedélyesen megköszöntem a telefonhívást, és kifejeztem azt az örömöt, ami azáltal ért, hogy megismerhettem. Fő a professzionalizmus, hehe.

Hogy mi az oka annak, hogy megint állást keresek? Nem mintha nem szeretném a jelenlegi munkahelyemet, de az a helyzet, hogy mivel nincs szakmám, megragadtam a recepciós-asszisztensi munkakörben. Persze vannak szép kis terveim a jövőre nézve, de ezek megvalósításához még legalább két évre szükségem van. Addig is miért ne dolgoznék egy olyan helyen, ahonnan az emberek szeretnek nyugdíjba menni, ahol lehet előrelépni és fejlődni? Hiszen ki tudja, mit hoz a jövő – minden perc számít.

Én mindig is egy nagykövetségen vagy egy nemzetközi szervezetnél hajtottam az állásokat, épp ezért voltam évekig munkanélküli, vagy ahogyan azt errefelé mondani szokták, háztartásbeli.

Úgy gondolná az ember, hogy felsőfokú végzettség nélkül nehéz egy ilyen helyre bekerülni. Én meg azt mondom, hogy bármilyen diplomával nehéz, és igazából amúgy sem a papír, hanem a nyelv- és szaktudás számít. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy több nagykövetségen is voltam már interjún, mindegyik megérne egy külön bejegyzést, ha érdekel benneteket, majd ezekről is írok.

Szóval, amikor 2008 nyarán megérkeztem Ankarába, még nem tudtam törökül, viszont bizakodó voltam és nagyravágyó. A lelkesedésem aztán hamar alábbhagyott, mert szinte sehonnan sem kaptam választ. Persze akkor még nem tudtam, hogy mit csinálok, csak küldözgettem mindenfelé az önéletrajzomat, mindenféle különösebb terv nélkül.

De az elmúlt években ezen a téren is sokat tanultam, ezúttal másképp csinálom. Kineveztem a vasárnapot álláskereső napnak. Egy hétnél rövidebb határidőt úgysem adnak, és minden nap a hirdetéseket böngészve hamar elveszíteném a koncentrációképességemet. Azt pedig nem szabad, mert az álláspiac nem játszótér, ott mindig résen és a lehető legjobb formában kell lenni.

Először is rendszeresen veszek országos napilapokat, melyek mellékleteiben hirdetnek az adott városban található munkaadók. Sokan úgy vannak vele, hogy a jobb állásokat úgyis az interneten hirdetik meg – hát ez egyszerűen nem igaz. Ha te is állást keresel, és éppen Törökországban vagy, akkor igenis szedd össze magad, és cammogj el a legközelebbi újságoshoz. Vagy legalábbis kérd meg a házmestert.

Persze az internet is kincs, csak tudni kell azt jól használni. Én a Kariyer nevű oldalt szoktam böngészni, mert tudom, hogy az angol követség pl. itt hirdet. Érdemes leszűrni a keresést városra, munkaadóra vagy kulcsszavakra. A „magyar nyelv” kifejezéssel, vagy annak inkább a török változatával (Macarca) is lehet próbálkozni, de ha akad is egy-két találat, az általában Isztambulban van. Itteniek tehát előnyben.

Ezen kívül természetesen nyomon követem a folyamatosan bővülő listámon szereplő cégek vagy szervezetek honlapjait, és biztos, ami biztos, fél- vagy egyévente elküldöm a frissített önéletrajzomat az már elmentett kapcsolataimnak. Az új-zélandi nagykövetségen dolgozó HR-es nagyon rendes, mindig válaszol, legutóbb egy postai úton elküldött levélben, amit máig feltett kincsként őrzök.  Most jut eszembe, lassan aktuális a válaszlevél. Amúgy is sok minden változott az elmúlt pár hónapban, hiszen megkaptam a török állampolgárságot, ami miatt könnyebben tudnának alkalmazni. Ezt (is) ki fogom emelni a kísérőlevelemben.

És végül szégyen, nem szégyen, az összes ankarai ismerősömet megkérem, hogy tartsa nyitva a szemét. Legutóbb például ez vezetett célra. Akkor a blogom által korábban megismert, itt élő magyar házaspárt kerestem meg, hogy ha ismernek valakit a magyar követségen, akkor legyenek szívesek elküldeni neki az önéletrajzomat. Úgy is lett, ami után nem sokkal már jött is egy e-mail az egyik ott dolgozó hölgytől, aki hallott egy nekem való álláslehetőségről. Nemrég pedig azzal kerestek meg, hogy üresedés van náluk, menjek be egy interjúra, ha érdekel. Kicsit fájó szívvel konstatáltam, hogy sajnos a fizetés nem lett volna több annál, mint amennyit most, részmunkaidőben keresek. De ezúton is köszönöm a segítséget, és reménykedem, hogy a jövőben azért lesz módom bemenni egy interjúra.

Röviden összefoglalva: a megfelelő időben, a megfelelő helyen kell lenni. Ezt én úgy értelmezem, hogy állást keresve mindig, mindenhol ott kell lenni: az emberek tudatában, telefonálgatva, ajtókon kopogtatva, e-maileket, akár kinyomtatott önéletrajzokat küldözgetve. Ha én pl. nem adom le személyesen is az önéletrajzomat az indiai követségen, nem mellesleg kedélyesen elbeszélgetve a recepcióssal, akkor nagy valószínűség szerint soha nem hívtak volna be. Tudjátok, aki keres, az talál – ebben az esetben egy jó munkahelyet, akár külföldön is.

Álláskereséskor szerintem nincs jól bevált módszer, csupán kitartónak és talpraesettnek kell lenni. Egyik dolog hozza magával a másikat, ezért soha ne veszítsük el a szemünk elől a célt, folyamatosan és kitartóan próbálkozzunk, fejlesszük magunkat.

Szóval Kedves Olvasó! Te hogy vagy? Mi a helyzet? Tudsz valami jó kis irodai melót Ankarában? Hmm?

A kép forrása: The Famous Frugalista.