Én mindig úgy megyek az épp aktuális interjúra, hogy ez az állás az enyém, ez nekem való, ezt meg fogom szerezni. Nincs mese, mindenki álljon félre, húzza be a fülét-farkát, mert én nem engedek. Természetesen egy ilyen hozzáállással jobban fáj a pofára esés, de nem az a lényeg. A padlóról mindig fel lehet kelni, és fel is kell. Ennél szerintem sokkal fontosabb, hogy ha már elvonszoltuk kis, esetleg nagy fenekünket egy potenciális munkaadóhoz, akkor igenis hagyjunk legalább egy jó benyomást: legyünk udvariasak, magabiztosak, és néha eresszünk meg egy mosolyt is.
Kicsit furcsa visszaolvasni a fenti sorokat, mert ha jobban belegondolok, én alapjában véve egy erősen antiszociális személyiség vagyok – ami kívülről nem igazán látszik. De máig jól emlékszem, hogy még 16-17 éves koromban sem mertem megszólítani az eladót, ha kerestem valamit egy áruházban. Változnak az idők! Illetve nem is… Változni csak az emberek változnak.
Az elmúlt években én is sokat változtam; szeretném azt hinni, hogy előnyömre. 2008-ban a férjem türelemmel dolgozta végig azt a jó pár hónapot, amit én semmittevéssel töltöttem. Akkor még nem találtam a helyem, nem jöttek a válaszok az szerteszét küldött önéletrajzokra, nem beszéltem a nyelvet, semmit sem tudtam egyedül elintézni. Hiányzott a családom, a barátaim. Napokat aludtam át, megnéztem minden létező filmet, küzdöttem a kultursokkal.
Aztán összeszedtem magam, elkezdtem tevékenykedni. Rendszereztem az akkor még CD gyűjteményünket, írogattam a DVD-ket, jelentkeztem online munkára, próbáltam autodidakta módon törökül tanulni, blogoltam angolul, és még egy internetes boltba is belekezdtem. Utóbbival elvoltam majd egy évig, egész jól ment. De amikor már hetente jártunk a vámhivatalba, akkor arra jutottunk, hogy ennyi utánajárással mégsem éri meg. Azóta emiatt még a csempészettel foglalkozó lepukkant rendőrkapitányságot is megjártuk, de ez egy másik, egyébként roppant érdekes történet.
Szóval épp jókor jött a hír, hogy az apósom úgy döntött, itt az ideje befizetnie engem a nyelviskolába, amit 2011 augusztusában fejeztem be. A suli befejezése után rögtön szétküldtem az önéletrajzomat az Ankarában fellelhető összes nagykövetségre, plusz az ENSZ szervezetekhez, és egy pár nemzetközi céghez. Válasz az nem sok helyről jött, az is negatív volt, de én már ennek is örültem.
És akkor egyszer csak felhívtak a horvát nagykövetségről, hogy asszisztenst keresnek. Hát én azt sem tudtam, hogy hová legyek az örömtől és izgatottságtól. Az interjú döcögősen indult, azt sem tudtam, hogy most épp milyen nyelven beszélek. Amikor a nagykövet megemlítette, hogy 1200 euro lenne a fizetés, akkor visszaszállt a vér az agyamba. Azóta sem találkoztam akkora összeggel.
Aztán kezdődtek a keresztkérdések, hogy ezt hogyan oldanám meg, azt hogyan oldanám meg – én meg tartoltam. A több mint egy órás beszélgetés végére kicsit lefáradtam, a pasi pedig már a családjáról beszélt, meg hogy én tökéletes lennék a pozícióra, és minden úgy ment, ahogyan tervezte. Erre mikor visszahívtam őket, egy fiatal női hang kapta fel a telefont, aki még törökül sem tudott – egy horvát csaj kapta meg az állást. Nem baj, legalább szereztem egy kis infót, hogy ezen a nyáron vesznek fel több embert, nekik is küldök majd egy szép, személyes (de természetesen szakmailag korrekt) levelet.
Második körben egy részmunkaidős állásra pályáztam egy orvosi irodába. Egy hét alatt két interjúig jutottam, a második utáni napon már dolgoztam is. Azóta is itt vagyok, meg vannak velem elégedve.
Nem is nagyon gondolkoztam azon, hogy állást kéne váltanom, míg nem egy pár hónapja hívtak az észt nagykövetségről. Gondoltam miért ne. A beszélgetés kellemesen telt, nem feszengtem. Előző este már elküldtem az életrajzomat, amit nyomtatva is vittem magammal. A meló egy nordic walking-nak nevezett rendezvény megszervezése lett volna – potom pénzért, mondhatni teljesen ingyen. November elején még talán belementem volna a dologba, de így, hogy fizető állásom volt, sajnos nemet kellett mondanom. Felvetettem, hogy csinálnám a dolgot részmunkaidőben, de persze mindketten tudtuk, hogy a rendezvény nagyságára vonatkozó tekintettel ez ebben a formában nem lehetséges.
Nagyon korrektek voltak, két magas, szőke hajú észt csajjal beszélgettem egymás után, végül pedig a török titkárnővel, hogy felmérje a nyelvtudásom. Hazafelé menet már kaptam is a telefont az utóbbitól, hogy hát mennyire sajnálja, ő személy szerint engem választott volna, de a másik csaj főmunkaidőben hajlandó gyakornokoskodni. De ha hall valamit egy másik követségen, majd szól. Azóta sem szólt, lehet, hogy elvesztette a számomat. Nem baj, nemsokára majd zaklatni fogom őt is, tudjátok: mindig, mindenhol ott lenni.
Az észt követséges élmény után úgy voltam vele, hogy milyen jó volt így stressz nélkül interjúzni, ebből nem ártana szokást csinálni. Majd újra belefeledkeztem a munkámba. Közben a váltótársam lelépett, így egy darabig főmunkaidőben nyomtam a dolgot. És akkor kaptam egy e-mailt a magyar nagykövetségről.
Pénteken este olvastam a levelet, hogy menjek be hétfő reggel egy interjúra. Nagyot dobbant a szívem. Aztán a levél végén megláttam a soványka összeget. Mivel most az én fizetésemből élünk, nem engedhettem meg magamnak, hogy kevesebbet keressek. Persze szívesen bementem volna az egyik szabadnapomon megtárgyalni a dolgot, de nekik sürgősen kellett valaki, így a találkozó elmaradt. Azért meg reménykedem.
Hozzáteszem, hogy a fent említett követségi állások egyikére sem jelentkeztem konkrétan, mindenki a tavaly ősszel körbeküldött életrajzom alapján keresett meg. Látjátok, épp ezért érdemes félévente ugyanoda szétküldeni az önéletrajzotokat, még akkor is, ha az adott helyen épp nincs semmilyen állás meghirdetve.
Vérszemet kapva nemrég bepróbálkoztam egy melóval a kanadai követségen is, de mint később kiderült, a vízumért folyamodó rengeteg iráni miatt a felvételnél előnyben részesítették a perzsául tudókat. Nahát, ki hallott már ilyet!
Ami a legutóbbi, indiai nagykövetséges napomat illeti, arról majd külön fogok írni, simán megér egy újabb bejegyzést. Addig is legyetek jók, ha tudtok.
A kép forrása: ismeretlen.
Nagy utazás 