Március elején volt szerencsém eltölteni majdnem egy hetet az Ankarától valamivel több, mint 300 kilométerre fekvő, körülbelül 570 000 lakosú Kütahya (kiejtés Kütahja) városában. Annak ellenére, hogy nem nyaralni vagy kirándulni mentem, sikerült magam egészen jól éreznem.
Az utazásom apropóját az adta, hogy hosszú évek bürokratikus útvesztői után végre elérkezett az idő, hogy megújuljon az 1980-as években megnyitott kütahyai Kossuth ház állandó kiállítása. Ez alkalomból Törökországba látogatott a Magyar Nemzeti Múzeum négy munkatársa, akikhez én a második héten csatlakoztam.
A Kütahyába érkezésem előtt még naívan azt gondoltam, hogy mire én odakerülök, már minden olajozottan fog menni. Persze ez nem teljesen így történt, amit tulajdonképpen nem is bántam. Így legalább nem unatkoztunk. Jöttünk, láttunk, gyalogoltunk, beszélgettünk, fotóztunk, fúrtunk, faragtunk, olvasztottunk, ragasztottunk, matattunk, kutattunk, mostunk, vasaltunk, varrtunk, bosszankodtunk, viccelődtünk, intézkedtünk, magyaráztunk, győzködtünk, alkudoztunk, megegyeztünk… és győztünk.
De térjünk csak vissza történetünk elejére. Egy vasárnapi napon kerekedtem fel Ankarából, hogy elcsípjem a Kütahya felé reggel hétkor induló buszt, melyre már napokkal azelőtt megvettem a jegyem. Az ágyból való kivánszorgás utáni nagy rohanásban éppen csak egy pillantást tudtam vetni a telefonomra, mely gyanús módon előző este 11 óra körül egy darab nem fogadott hívással gazdagodott. Nem volt túl sok időm ezen agyalni, mert hamar kiértem a pályaudvarra, ahol azzal fogadott az adott busztársaság fülkéjében üldögélő két kedves bácsi, hogy törölték az adott járatot. Volt tehát bő egy órám arra, hogy lézengjek egy kicsit, majd benyomjak egy enyhén túlárazott, viszont nem túlságosan finom reggelit, és értesítsem az akkor még Kütahyában tartózkodó váltótársamat arról, hogy a megbeszéltekhez képest késni fogok egy órát.
Törökországban a távolsági buszokon utazni egyébként sokkal élvezetesebb, mint Magyarországon. Itt a sofőr mellett még egy személy áll a kedves utazóközönség rendelkezésére, legtöbbször egy stílusosan zselézett frizurájú kamasz, de legfeljebb a húszas évei közepén járó fiatalember (ritkább esetben fiatal hölgy) személyében, aki az út hosszúságától és évszaktól függően napilappal, jégkrémmel, kávéval, teával és némi harapnivalóval próbál a nagyérdemű kedvében járni. Az ilyen buszokon általában van internet és TV is, bár ezek megbízhatósága néha megkérdőjelezhető.
Röpke négy és fél óra buszozás után gyorsan lepakoltam a szálláson és a helyszínre siettem. Először jártam a házban, ahol Kossuth lakott menekültként a törökök vendégszeretetének kiszolgáltatva 1850-51-ben. A két emeletes, nagy kerttel körülvett épület a környéken lévő házakhoz hasonlítva igen csak impozáns, a lehetőségekhez képest szépen rendben tartják a török illetékesek.
A kütahyaiak amúgy is értenek a múzeumokhoz, mert azokból elég sok van arrafelé. Szám szerint tíz. Nemsokára elkezdik építeni a tizenegyediket is, mert a város határainál jelenleg is folyó ásatások során nap mint nap olyan sok római kori emlékre bukkannak, hogy már nem tudják őket hol tárolni. Érdekesség, hogy leginkább sírokat sikerült feltárnia a régészeknek, magát a várost még nem találták meg. Előfordulhat, hogy az utókor szépen ráépítkezett. A múzeumjain kívül Kütahya még a porcelánjáról híres, úton-útfélen lehet kapni a törékeny relikviákból, melyeknek errefelé outletje is akad.
Kütahyai tartózkodásom során a Kossuth házon kívül sajnos nem sikerült eljutnom egy múzeumba sem, az említettben viszont elég sokat tartózkodtam. A helyiek által csak magyar háznak hívott, ingyenesen látogatható emlékhely a város központjától nem messze, egy hegy lábánál fekszik. Ennek köszönhetően az időjárás kiszámíthatatlan, a teraszról való kilátás viszont pazar.
Reggelenként gyalogosan tettük meg a szállástól a házig vezető kb. 40 perces utat, közben pedig szorgosan fotóztunk. Amit a városból láttunk, az alapján azt tudom mondani, hogy Kütahya az egyik útelágazásnál magasodó porcelánváza alakú szökőkúton kívül nem szolgál túl sok nagy volumenű turista attrakcióval. Viszont nagyon sok a lepusztult, de annál szebb ház, ami megadja a hely báját.
A városiak amúgy nem bámultak meg minket az átlagosnál jobban, és a megszokott törökös vendégszeretettel, segítőkészséggel, valamint egymásnak ellentmondó útbaigazításokkal láttak el minket, amikor vastag fehér szalagot, keményítőt vagy függönytartó csipeszt kerestünk a napi beszerző körútjaink során.
A városban való barangolásokon kívül a hét egyik sarkallatos pontja az volt, amikor éppen egy csipkés fejdíszt próbált szalonképes állapotba hozni az egyik múzeumi munkatárs. Ekkor úgy döntöttek a törökök, hogy ők akkor most nekiállnak legyalulni a kábé két méterre lévő korlátot, majd pedig szépen le is festik azt. Csakhogy este sötétedés után legyen némi izgalom, hogy nem kenjük-e véletlenül össze magunkat – vagy rosszabb esetben egy műtárgyat. Némi hadakozás után sikerült őket egy minimális gyalulás után a további munkálatoktól eltántorítani.
A villanyszerelés sem volt éppen problémamentes, főleg akkor, amikor a főkábel cseréje közben lépett le a villanyszerelő, mert éppen fontosabb dolga akadt. Így maradtunk egy darabig áram nélkül, ami nemcsak azért okozott problémát, mert este 5 körül már kezdett sötétedni, hanem mert nem tudtuk az árammal működött szerszámokat használni. Anélkül pedig elég nehéz a megálmodott installációkat életre kelteni. Végül a ház melletti őrbódéból vezettünk fel egy kis civilizációt a második emeletre egy több méteres hosszabbító kábel segítségével, miközben a múzeumigazgatót is bevonva próbáltuk rávenni a villanyszerelőt, hogy térjen vissza a tett színhelyére. Visszatért.
De egy mesteremberre még mindig vártuk. Történt ugyanis, hogy az érkezésem előtti hét szerdáján egy rosszindulatú szélvihar következtében eldőlt egy ruhásszekrény nagyságú álló vitrin, aminek kettétört az elülső műanyag plexiüveg burkolata. Mesterünk csak a következő hét hétfőjén talált meg minket, állítva, hogy hozzá csak a hétvégén jutott el a hír, hogy szeretettel várjuk. Végül jött, méregetett, telefonált. Aztán egyezkedtünk, alkudoztunk, megegyeztünk. Aztán másnap megint jött, megint méregettünk, egyeztettünk és még egy kicsit alkudoztunk. Összesen három plexi dobozt és az ominózus nagy burkolatot kellett kiszállítania négy napon belül. A legnagyobb darabot rendelt anyagból készítette el az utolsó nap, és este öt órakor hozta ki. Majd megkísérelte azt a helyere tenni társával. Nem sikerült.
A háttérből figyeltem, hogy 2+2+2 férfi ember azon tanakodik fejhangon, hogy mi is a probléma. Közben próbálták erővel bepaszírozni a sínbe a frissen ragasztott plexiüveg dobozt. Én nem vagyok egy erőszakos ember, de abban a pillanatban fel tudtam volna pofozni valakit. Azért sikerült magam lenyugtatnom, és halkan csak annyit mondtam nekik, hogy ha esetleg próbálják meg 90 fokkal jobbra vagy balra elfordítani a remekművet, akkor egyértelműen látni fogják, hogy mi is a probléma. Mert a méretek ugyan stimmeltek, de az elkészült burkolat nem azt a három oldalt fedte, amit kellett volna. Ekkor a következő beszélgetés zajlott le köztem és a mesterember között.
Petra – Le tudják úgy szedni azt az oldalt, hogy ne törjön el?
Mekk Elek – Nagy valószínűség szerint igen.
Petra – Ha mégsem, akkor maradt elég anyag ahhoz, hogy egy új lapot vágjanak arra az oldalra?
Mekk Elek – Úgy hiszem, igen.
Petra – Mikorra lesz kész?
Mekk Elek – Még ma.
Petra – Az nem kérdés. De hány órakor?
Mekk Elek, mosolyogva – Hány óráig vannak itt?
(Petra csontig hatoló pillantást szúr Elek arcába.)
Mekk Elek, még mindig mosolyogva – Úgy értem, hány órára legyen itt?
Petra – Legkésőbb hétre kérjük szépen.
Mekk Elek – Rendben, akkor hétkor találkozunk.
És találkoztunk. Utolsó nap. Este 8 óra. Korom sötét. Éhesen, fázva toporogunk a ruhásszekrény nagyságú vitrin előtt arra várva, hogy A. átgondolja, hogy milyen módszerrel építse be az összes magyar zászlót és relikviát a monstrumba.
P. – Ezt te még nem gondoltad ki? Hogyhogy? Hiszen olyan jól elterveztétek minden másnak a helyét.
A. – Az az igazság, hogy nem számítottam arra, hogy időben végeznek a fedőlappal. 🙂
Végül a fiúkkal gyorsan, de annál stílusosabban begyömöszölték a begyömöszölendőket a vitrinbe, majd pedig óvatos mozdulatokkal rápasszintották a plexiüveg burkolatot az állványra. Egy-két csavar becsavar és kész voltunk. Nemcsak a kiállítással…
És most jöjjenek az általam készített képek.
A Kossuth ház:
A Kossuth ház kertében:
Kilátás a teraszról:
Életképek a városból:
Nagy utazás 