Úton hazafelé: Augusztusi pillanatképek Ankarából

Mivel az elmúlt hetekben többen is csatlakoztak a lassan, de biztosan gyarapodó Nagy Utazás közösséghez, úgy érzem, hogy itt az ideje egy kicsit részletesebben bemutatni a várost, ahol immár több mint 4 éve élek. Mivel nem kenyerem a statisztikákban és a száraz tényekben való turkálás, így inkább fényképekkel és néhány frappánsnak szánt, de nagy valószínűség szerint kissé sablonosra sikeredett megjegyzéssel készültem.

Az alábbi fotókat a telefonommal készítettem múlt péntek délután munkából hazafelé sétálva, ami egyébként egy kb. 40 perces, kisebb-nagyobb emelkedőkkel és lejtőkkel tarkított esemény, és rendszerint a nap fénypontja – de csak addig, amíg haza nem érek. Mivel a képek csak a város egy bizonyos részét mutatják be, ne vonjatok le messzemenő következtetéseket belőlük, aki a több tízemeletes házakkal megtűzdelt lakótelepekért vagy az óvárosokért van oda, az is talál Ankarában kedvére való helyet.

A munkahelyem a csendes és viszonylag újépítésű Gaziosmanpaşa kerületben van, valahol az Atakule bevásárlóközpont és a Kocatepe mecset között.

Parkolóhelyet találni ezen a városrészen sem könnyű, így az utcák széleit ellepik az álló autók, a házak előtt nem ritkán két-, néha három soros formációt is felvéve.

A belvárosig lejtőn vezet az utam, melyet általában a kis utcákon keresztbe-kasul kóvályogva teszek meg, de ezúttal a fő út mentén haladtam, hogy ti is megcsodálhassátok ezt a fémből készült fát, ami eredetileg egy kávézó kiegészítője volt. A vendéglátóhely már elköltözött, a fa viszont itt maradt, remélhetőleg örökre.

A fémfa jobb oldalán egy cipőtisztító bácsi üldögél. A (fővárosi) törökök igencsak adnak a kinézetükre. Az üzletemberek szeretik, ha hasra esik a napsugár a fényesre pucerolt cipőjükön, így a nagyobb városokban lépten-nyomon bele lehet botlani a szakma képviselőibe, általában egy meglett bácsika vagy egy alig iskolaérett kisfiú formájában.

Ebben a boltban pián kívül nyilvánvalóan nem sok mindent árulnak, de a bejáratnál így is áll a sor, annak ellenére, hogy Ramadán van, amikor is az iszlám vallásúak napkeltétől napnyugtáig nem esznek és isznak semmit. Ez a vallás az alkoholfogyasztást egyébként a 30 napos böjtön kívül is tiltja, de ezt a szabályt a legtöbb hívő erősen és következetesen félreértelmezi. Erre a rakı létezésén kívül nincs is szükség más bizonyítékra. Ez a törökök ánizzsal és szömörcével ízesítet tnemzeti itala, és állítólag kísértetiesen hasonlít a görög ouzóra.

Reggel és este Ankarában is bedugulnak a kereszteződések, ilyenkor még nagyobb kihívást jelent gyalogosként átkelni az úton, bár jól láthatóan a kép bal oldalán tipliző fiatalembert ez nem zavarja. Zebrák azért akadnak a nagyobb csomópontoknál, de azokon átkelve sem árt résen lenni.

Sok összehasonlítási alapom nem lévén csak tippelni tudok, de szerintem nemzetközi viszonylatban Ankara lehet az egyik legzöldebb főváros, mert itt mindenhol burjánzanak a fák – itt éppen a belvárosba vezető út mentén.

A fákon kívül Starbucks kávézókból is akad egy jó néhány, a törökök nagy örömére. Már reggel 7-kor is lehet olyan elvetemült emberkéket látni, akik az ablak mellé vagy nyáron a teraszra telepedve tanulmányozzák a járókelőket a laptopjuk képernyője mögül. Nyilván halaszthatatlan dolguk van.

Egy kisebb irodaház.

A nyár itt útlezárások és felújítások időszaka, ha jól tudom itt éppen egy széles sávú internetszolgáltató terjeszkedik.

Ennek az üzletnek a gyepje mindig zöld. Főleg, hogy a város vízkészletét nem sajnálva kb. naponta ötször öntözik. Apropó emlékeztek meg, milyen szépen ki volt világítva az épület karácsonykor? Remélem, az idei dekoráció is meg fogja ütni az elmúlt évek színvonalát.

A Ramadán nemsokára véget ér, amikor is következik a Cukor Ünnep. A boltok már most dugig vannak keménycukorkákkal és egyéb kimért édességekkel. Itt éppen az egyik helyi üzletlánc (Kipa, ami a Tesco álneve törökül) próbál minket meggyőzni ezzel a plakáttal, hogy náluk töltsük fel a cukorkészletünket. Hát nem tudom. Talán.

A háttérben egy nagy ruhabolt épülete, természetesen fehér vakolással és egy szőke hajú reklámarccal, ahogy az a Közel-Keleten dívik.

A kép bal oldalán a Lengyel Nagykövetséget körülvevő hatalmas parkot eltakaró kerítés látható. Nem tudom, hogy a lengyelek mit csináltak és kivel, de ez az egyetlen követség, ami a városközpontban van, és ráadásul ekkora zöld területtel rendelkezik. Amíg nem tettek belátás biztossá a kerítést, addig meg a parkban sétálgató óriási teknősöket is meg lehetett csodálni.

Akcióban az ezen a blogon már említett Louis Vuitton táska-hamisítványok egyik példánya szép színes nadrággal társítva.

Hűs nyári délutánokon elég nehéz üres padot találni a Hattyúk Parkjában.

Ankarában a szilveszterrel vegyített karácsonnyal ellentétben a húsvét még nem divat, így fűben ülő nyuszikat nemhogy nyáron, de még tavasszal sem igen látni, kóbor háziállatok viszont sajnos akadnak tucatjával. Itt éppen egy kutyust kaptam lencsevégre.

Elérkeztünk a két városközpontot (Tunalı és Kızılay) összekötő sugárúthoz (Atatürk Bulvarı). Itt van a magyar nagykövet rezidenciája is.

Arról is esett már szó korábban, hogy Törökországban a halálozások elsődleges okai a közúti balesetek. Épp ezért a nagyobb kereszteződéseknél térfigyelő kamerákat helyeztek el, hogy jól meg tudjak büntetni a piros lámpán áthajtókat. A háttérben egyébként egy török bankfiók látható.

Ez a hatalmas fa nemcsak hóval takarva, hanem a szikrázó nyári napsütésben is pompásan mutat. Arról nem is beszélve, hogy ebben a kis parkban mindig fura alakokat, időről-időre ott alvó hajléktalanokat is lehet látni. Itt éppen egy ősz hajú fazon figyel a bokor mögül, aki a másik oldalról készített képemhez még pózolt is. Biztos azt hitte, hogy őt fotózom.

Emlékeztek még erre az (eddig) üresen álló kúriára? Manapság mindig toldozzák-foltozzák, beszerelték a légkondit is, és eltüntették az állandóan a kapu előtt parkoló lerobbant kis lakókocsit. Kíváncsian várjuk a férjemmel a fejleményeket, már azt találgatjuk, hogy ki fog beköltözni.

Az elmúlt fél évben a kerületben (városban?) található összes taxiállomás le lett lecserélve erre a háttérben is látható csini fehér házikóra, mely előtt éppen bandáznak a kuncsaftokra váró sofőrök. Ankarában rengeteg taxi kering, a fákon és villanyoszlopokon pedig sokszor látni kis sárga dobozkákat egy zöld gombbal megspékelve, melynek megnyomása után pár perccel ott terem a közeli állomás egyik autója.

Taxival utazni itt nem luxus, rövidtávon nem sokkal drágább a fuvardíj egy buszjegynél, főleg, hogy az ankarai tömegközlekedési hálózat nem túl kiterjedt, így előfordulhat, hogy egy rövid távolság megtételéhez is többször át kell szállni. Busszal utazni meg amúgy is ciki, a taxizás itt sokszor presztízskérdés.

Itt a természet az úr, ha a fa a járda közepén szeretne élni, akkor azt hagyják. El is kél a sok zöld, mert a város levegője elég száraz és állítólag nem a legtisztább. A babakocsisok és mozgássérültek viszont (emiatt is) esélytelenek, tolókocsival közlekedőt pedig talán egyszer láttam az elmúlt 4 évben.

Ha hiszitek, ha nem, a szemben lévő fa melletti járdaszegély buszmegállóként is funkcionál. Látjátok? Nem látjátok? Na látjátok!

Szóval a buszok itt legtöbbször az út mentén tesznek le, általában mindig ugyanazon a helyen, amit legtöbb esetben egy kis tábla is jelöl (a második képen látszik is). Klasszikus megálló is akad, de a kisebb utak mentén nem jellemző. A tömegközlekedés egy másik formája a minibusz, amit itt dolmuş-nak hívnak. Ez amolyan iránytaxiként működik, egy bizonyos útvonalon halad, és bármikor, bárhol le lehet inteni. Ha tele van, legfeljebb nem áll meg.

Egy ilyenre felvágódva a hátsó sorokban helyet foglalók általában a többi utas segítségével adják előre a pénzt a sofőrnek, aki ugyanúgy visszaküldi az esetleges visszajárót. Ez akkor vicces, amikor az információ elveszik útközben, pl. hogy hány ember részére akarunk jegyet venni, és ilyenkor megy az oda-vissza kiabálás. Amolyan jó kis törökösen.

Már csak két emelkedő és otthon is vagyok, így mára elég lesz ennyi. Legközelebb egy fejkendős bejegyzéssel jövök. Addig is sziasztok!