Épp akkor, amikor túlságosan kezdek aggódni az anyagi helyzetünk, az áremelések, az új adórendszer, a munkanélküliség vagy a súlyom miatt, történik valami, ami teljesen átrendezi a világnézetemet. Ebben sokat segít, hogy már több mint három éve élek egy olyan országban, ahol a kurd kisebbség szeparatista törekvései és a kormány ezzel szembeni erőteljes ellenállása miatt minden nap lehet erőszakos eseményekről hallani.
A Törökország keleti részén tanyázó, automata puskákkal, robbanóanyagokkal és pokolgépekkel felfegyverzett terrorista / szabadságharcos csoportok (attól függ ugye, hogy honnan nézzük) gyakran támadnak az ott lakókra vagy az arra járőröző katonai csoportokra, és rendszeresen szerveznek gránátos és Molotov-koktélos akciókat a nagyobb török városokban. Az effajta tevékenységek itt évente több száz áldozatot követelnek.
Az ankaraiak (beleértve a férjemet és engem) eddig ebből nem sokat észleltek. A két nappal ezelőtti bombatámadás viszont megrázta még a világsajtót is. Mivel az incidens „csupán” három halottat és pár tucat sebesültet hagyott maga után, a hírre sokan fel sem kapták a fejüket. Az élet amúgy is megy tovább, nekünk is be volt táblázva a napunk.
Tegnap elkísértük a férjem nagymamáját egy kórházi vizsgálatra, és amíg az ultrahang eredményére vártunk, egy súlyosan sérült fiatal férfit toltak be CT-re. Először csak a hatalmas nyakmerevítőre, a kórházi ágy szélére akasztott három élénkpiros vérrel teli tartályra és a rám meredő csövekre lettem figyelmes. A férjem halkan odasúgta a fülembe:
– Ne nézz oda!
Önkéntelenül vetettem még egy röpke pillantást a vörösre festett, nem mindennap elém táruló képre. Ekkor vettem csak észre a kórházi eszközök alól éppen csak kilátszó, mesterséges komában tartott embert, aki egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott testben küzdött az életben maradásért.
A folyóson várakozók abbahagyták a pletykálást, a légtér teljesen elcsendesült. Így tisztán hallottam a tőlem pár méterre álló nővérkék halk párbeszédét:
– Mi történt?
– A tüdejét darabokra szakította a tegnapi robbanás. Soha nem fog teljesen felépülni.
Azt mondják, hogy élet megy tovább… Csak nem mindenkinek ugyanúgy.
Nagy utazás 
Megrázó!
Az volt. 😦