Ahol valóra válnak az álmok

Vasárnap este hét órakor írom ezeket a sorokat. Már kezd sötétedni odakint, de a madarak még vígan csiripelnek. Áramlik be a finom esőszag a nyitott ablakon. Az idilli nyugalmat csak az utcán csörgedező vízen átsuhanó autók zaja töri meg. De már az sem túl sokáig, mert közeledik az egész napos böjtöt megkoronázó iftár vacsora ideje, és akkor elcsöndesül majd minden odakint. Ramadán van. A tizedik, mióta Törökországba költöztem.

Manapság sokat gondolkodom azon, hogy mennyi mindent éltem át, meg és túl, mióta itt vagyok. Hogy milyen más volt minden tíz évvel ezelőtt. Rengeteget változott ez az ország, ez a világ. És velük együtt én is.

Huszonhárom éves voltam az első ramadánom idején. Egy friss menyecske, akinek a legfőbb célja az volt, hogy minél boldogabbá tegye a férjét, minél könnyebben beilleszkedjen, és minél hamarabb találjon munkát. Nem beszéltem a nyelvet, nem ismertem a kultúrát – és igazából önmagamat sem. Egy bőrönddel és egy hátizsákkal indultam el otthonról anno, mert azt hittem, hogy megtaláltam életem nagy szerelmét. Azóta persze kiderült, hogy mégsem. De nem bánom, hogy így alakult.

Az a szép és egyben félelmetes ebben a dologban, amit úgy hívunk, hogy jövő, hogy soha nem tudhatjuk igazán, hogy mit is hoz. És mindabból, amit hoz (vagy éppen nem hoz), amúgy is csak egy töredéket vagyunk képesek felfogni, attól függően, hogy éppen mennyi minden mással vagyunk elfoglalva.

Most harminchárom éves vagyok. Már nem házas, de nem is munkanélküli. Sok tapasztalattal és két macskával gyarapodtam az elmúlt évek során. Még mindig pozitív vagyok, de már nem naív, és sokkal kevésbé engedékeny, sokszor már-már kegyetlenül kemény.

De ma nem keménynek, hanem olyan furcsán könnyűnek érzem magam. Pedig nem vagyok egy modell alkat. Egész hétvégén nem mentem sehova, nem szóltam senkihez. Az utóbbi mozgalmas hetek után jót tesz nekem most ez a kis csönd. A gondolataim sem túlságosan erőszakosak vagy fürgék, könnyedén tudom őket pozitív irányba terelni.

Délben vettem egy hosszú fürdőt. Sokáig áztattam magam a forró vízben. A vérnyomásom közben annyira leesett, hogy alig bírtam kikászálódni a kádból. Néha jó belesüppedni a lágy melegbe. Még akkor is, ha utána kell egy hideg zuhany, hogy magához térjen az ember.

Azóta a nappali kanapéjának egy pontját mélyítem a hátsó részemmel. Közben megint eleredt az eső. Szorgosan csepereg. Elmossa a port, felfrissíti a levegőt, energiával tölt fel. Erre szükségem is lesz a következő időszakban.

Múlt héten még frusztrált ez a dolog. Az újrakezdés. Hogy megint egy olyan ponton vagyok az életemben, amikor újra kell kezdenem. De mostanra már hozzászoktam a helyzethez. Hiszen tulajdonképpen nagyon is szerencsés vagyok, hogy van lehetőségem újrakezdeni. Bár, ha úgy vesszük, ezt a lehetőséget én magam teremtettem meg sok kompromisszum és lemondás árán, hosszú hónapok, évek alatt.

Nemrég egy pár ismerőssel beszélgettünk. Egyikük azt mondta, hogy milyen jó lenne, ha működnének ezek a szerencsét hozó szökőkutak vagy lakattal és cetlikkel teletűzdelt falak és kerítések. Milyen jó lenne, ha lenne egy olyan hely, ahol tényleg valóra válnak az ember kívánságai. Én erre ösztönösen a halántékomhoz szorítottam a bal mutató újjamat. Nem azért, hogy azt jelezzem, hogy hülyének tartom őt. Hanem, hogy megmutassam azt a helyet, ahol valóra válnak az álmok.

Én nem azért vagyok annak a híve, hogy minden agyban dől el, mert nem vagyok elég laza vagy romantikus. Én is szeretek és szoktam is sodródni néha az árral. De ilyenkor emlékeztetem magam, hogy csak szorgalommal és kitartással lehet elérni egy célt, és képes leszek idejében kikelni a kényelmes, “forró fürdőből”.