Hírek és érzések: Helyzetjelentés Törökországból

Ez az írásom 2013. június 5-én megjelent a Határátkelőn is, valamint szerepelt az Index főoldalán.

Az elmúlt napok kánikulába hajló fülledt melege után tegnap különösen hűvös és szeles reggelre ébredtünk itt, Ankarában. De manapság nem csak az időjárás kiszámíthatatlan errefelé, napok óta kormányellenes tüntetések vannak szinte minden nagyobb török település központjában. Sajnos ezek nagy része véres hajnali összecsapásokban végződik, de csak azért, hogy másnap este újra kezdődhessen.

Nyilván kívülállóként akármennyit is olvas az ember az eseményekről, nem igazán kap tiszta képet arról, hogy a jelenleg zajló demonstrációk milyen módon befolyásolják az itteni emberek életét. És itt most nemcsak a tüntetésekben aktívan részt vevőkről és az azok ellen fellepő rendőrökről beszélek. A gyülekező helyek felé vezető utakat egész nap korlátozzák, az alagutak egy része pedig teljesen le van zárva. A ma reggeli híradóban a főváros egyik központjából (Kızılay) élőben bejelentkező tudósító pedig arról számolt be, hogy a buszmegállóban várakozó, munkába igyekvő emberek kénytelenek maszkot viselni, mert a tegnap este szétszórt gázbombák hatása még mindig érezhető.

Hát, itt tartunk most.
Törökország nagyvárosainak központjaiban nem lehet nyugodtan levegőt venni.
És amint ezeket a sorokat gépelem, hallom a tegnap este óta Ankara fölött cirkáló rendőrségi helikopterek egyikét elsuhanni a háztömb felett. Mit mondjak, nem egy felemelő érzés.

Hogy mikor lesz mindennek vége, azt nem tudni. A török miniszterelnök egy hivatalos út keretében külföldre utazott, azt az üzenetet hagyva maga után, hogy egy demokráciában nincs helye az efféle rendbontásnak, tehát ez ellen a kormány következetesen fel fog lépni. Tekintve, hogy a tüntetésekben országszerte több tízezer ember vesz részt, nem hiszem, hogy ez a fajta hozzáállás sok jót fog maga után vonzani.

Próbálok pozitív maradni. Még mindig élénken él bennem a 2011-es ankarai pokolgépes vagy a legutóbbi, az amerikai nagykövetség ellen elkövetett merénylet emléke, de arra gondolok, hogy a mostani helyzet sem tarthat örökké. Persze ez nem sokat segít reggelente. Iszonyatos érzés minden nap gyomorgörccsel ébredni, tudván, hogy a férjem a munkahelye miatt kénytelen minden nap kétszer átutazni a városközponton.

Én legalább szerencsés helyzetben vagyok, mert már 15 perc séta után ott vagyok a rendelőben, ami a lakásunkkal egyetemben távol esik az összecsapások helyszíneitől, melyeket persze igyekszem nagy ívben elkerülni. De bármennyire is próbáljuk távol tartani magunkat a tüntetésektől, mégis hatást gyakorolnak a demonstrációk az életünkre. Főleg, amikor a szabadnapom előtti éjszaka hajnali 1-kor kapom az SMS-t, hogy holnap mégis dolgoznom kéne, mert a váltótársam gyerekének a sulija zárva lesz, ő pedig nem tudja hova tenni a fiát. Vagy, amikor a férjem este 6-kor hazafelé jövet nem tud metróra szállni, mert az oda bemenekülő tüntetők után a rendörök gázbombát dobnak, ezert az le van zárva.

Tegnap a férjem megkérdezett egy rendfenntartót, hogy miért csinálnak ilyeneket, az emberek így nem tudnak hazamenni. Erre ezt a választ kapta: “Na és? Mi már 3 napja nem megyünk haza!” Ezek után bele sem merek gondolni, hogy mi lesz akkor, amikor a hatóságok a végkimerülésig jutnak, és abban a testi- és lelkiállapotban próbálják majd kezelni a kialakuló konfliktusokat. Már így is nyilvánvaló, hogy sokuknál elszakadt a cérna. Az interneten több olyan videó és kép kering, melyeken a sisakjukon lévő azonosító számot eltakarva a rendőrök brutálisan megvernek valakit, vagy épp egy ház ablakát betörve lőnek egy-két gázbombát az ott élőkre.

Az egyik ilyen videóban azt is lehet hallani, amint egy nő az ablakból keservesen esdekel az egyik városközpontban lévő mellékutcán (Bestekar) tevékenykedő rendőröknek, hogy a lakók – akik között betegek és kisgyerekek is vannak – a csukott ablakok ellenére sem tudnak a saját házukban levegőt venni.

A hatóságok egyébként nemcsak a tömeg feloszlatásán, hanem a tüntetésekben részt vevők őrizetbe vételén is nagy erőkkel dolgoznak. Minden egyes éjszaka százával fogják el az embereket, akiket a vallomásuk felvételéig sportcsarnokokba zárva tartanak. Az is köztudott, hogy a rendőrség trükköket alkalmaz a kormányellenes emberek listájának tökéletesítése érdekében.

Ennek egyik példája, hogy egy pár nappal ezelőtt elterjesztettek egy felhívást, hogy aki szimpatizál a tüntetőkkel, az viseljen feketét. Ennek segítségével nap közben is folytatni tudták a gyűjtögetést. Egy másik esetben a közösségi oldalakon tettek közzé segítségkéréseket, hogy azután letartóztassák az odaérkező embereket.

Nem meglepő módon a török média az első pár napban egyáltalán nem, vagy csak nagyon röviden számolt be a történtekről. A köztereken elhelyezett kamerák sem müködnek, és több nagy mobiltelefon szolgáltató is elismerte, hogy politikai nyomásra időnként felfüggesztette a szolgáltatást bizonyos helyszíneken.

Most már könnyebben lehet információhoz jutni. A TV társaságok is felbátorodtak, az egyik nagy adó (NTV) még bocsánatot is kért azért, hogy eddig nem tájékoztatták megfelelően a lakosságot. De sajnos a hírek nemcsak gumilövedékekről, vízágyukról és gázbombákról, hanem illegális vegyi anyagok és éles lövedékek használatáról szólnak.

Ma reggel azt láttam az egyik tudósításban, hogy egy fejtetőre fordított rendőrautóból egy Kalasnyikovot húzott ki a tüntetők egy csoportja, gondosan ügyelve rá, hogy ne hagyjanak azon ujjlenyomatokat. Arról is mutattak felvételeket, hogy egy taxi belerohant az út szélén gyülekezők egy csoportjába, aminek következtében ketten meghaltak. Országszerte több ezer (nemcsak enyhén) sérültről beszélünk, akiket sokszor mecsetekben vagy egyetemeken ápolnak az önkéntes egészségügyi alkalmazottak.

Eközben világszerte lehet látni szimpátia-felvonulásokat, és az Amnesty International is bírálja a tömegek ellen való erőszakos fellépést. Ez mind szép és jó, de nem sokat változtat a jelenleg uralkodó káoszon, amire csak olaj volt, hogy a minap a török miniszterelnök (Recep Tayyip Erdoğan) arról beszélt, hogy ha akarná, akkor a jelenlegi rendbontók tízszeresét is össze tudná gyűjteni a hívei közül. Ezután azt lehetett látni, hogy a rendőrökkel együtt botokkal és néha késsel vagy baltával (!) felszerelkezett emberek vonultak, akikről később azt állították a hivatalos szervek, hogy civil ruhás rendőrök voltak.

A külföldi média egy része ezeket látva csak kapkodja a fejét, mert nem igazán érti, hogy miért elégedetlenek az itteniek, hiszen az elmúlt évek statisztikái szerint Törökország fellendülőben van, és a miniszterelnök nagyon jó kapcsolatokat épített ki a nyugati társadalmak vezetőivel is.

A mostani demonstrációt kiváltó konkrét eseményről már korábban írtam. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy Törökország lakossága jelenleg három részre van szakadva – átfedések természetesen vannak.

Az egyik oldalt a tüntetők képviselik, akiknek elege van a (demokratikusan megválasztott) kormány 11 éves uralmából. Ahogy azt az egyik magyar TV csatorna műsorában a Turkinfo nevű oldal főszerkesztője, Tarık Demirkan is elmondta, Törökország vezetői nem keresik a párbeszédet a néppel, mert úgy gondolják, hogy az a választások révén beleegyezett abba, hogy ők azt csináljanak, amit akarnak. És, hogy mi is húzta ki a gyufát?

Például az, hogy a török kormány túlságosan beavatkozik az emberek magánéletébe: bevezette az általános iskolai hitoktatást, korlátozta a köztereken és az éttermekben való alkoholfogyasztást, kijelentette, hogy Törökország nemzeti itala nem a rakı (ánizzsal ízesített szeszes ital), hanem az ayran (sózott joghurtital). Hozzájárult ahhoz, hogy a nemzeti ünnepek a vallásiak mellett elveszítsék a jelentőségüket.

A jelenleg hatalmon lévő párt (AKP) híres arról is, hogy szabályozza az információáramlást. Egy pár évig nem lehetett elérni sem a YouTube-ot, sem a Bloggert, és nagyon sok egyéb oldal a mai napig is hozzáférhetetlen. Azt is nehezményezik az emberek, hogy sokszor látszólag indokolatlanul zárnak börtönbe közszereplőket és újságírókat.

Mindezek persze csak egy-egy cseppet jelentenek abban a pohárban, ami most megtelt. Az emberek az évek óta felgyülemlett idegességüket és dühüket kiadva próbálják meg a hangjukat hallatni, és kifejezni azt, hogy ők nem értenek egyet azzal, hogy (ahogy ők mondják) egy, a vallási értékek szerint kormányzó part az országot Irán példájára átalakítsa.

A másik oldal tagjai a kormánypártiak. Ne feledjük, hogy a legutóbbi választások statisztikái szerint ebbe az akkor szavazók kb. 50%-a tartozik, túlnyomó részben vidéken és keletebben élő vagy onnan származó, főleg vallásos emberek, akiknek anno a jelenlegi kormány munkahelyeket ígért – és adott is. Ők fel vannak háborodva azon, hogy a tüntetők megrongálják a közintézményeket és leamortizálják az utcákat. Nem értik, hogy miért nem lehet a jővő évi választásokig várni a véleménynyilvánítással. Ők elítélik a demonstrálókat, egyenesen terroristának titulálják azokat, és összefüggésbe hozzák őket korábbi bűncselekményekkel és merényletekkel.

A harmadik csoportot azok az itt élők alkotják, akik még ha szimpatizálnak is valamelyik oldallal, nem szeretnének (tudnak vagy akarnak) túlságosan belefolyni a politikába, mert nem értik azt, vagy nem érdekli őket. Ők csak azt szeretnék, hogy nyugodtan tudják élni az életüket.

Azt mondanom sem kell, hogy a jelenlegi helyzet miatt egyik oldal sem lehet boldog, a frusztráció pedig egyre csak fokozódik mindenkiben. Aki valamennyire is ismeri a törököket, az tudja, hogy nem arról híresek, hogy bármit is könnyen feladnak. Ha valamit csinálnak, akkor azt igenis szívvel, lélekkel, teljes odaadással, és sokszor a következményeket teljes mértékben figyelmen kívül hagyva teszik. Hogy mindez mire fog vezetni? Azt majd az elkövetkezendő napok döntik el.

A ma esti hírek szerint a miniszterelnök távollétében annak helyettese beismerte, hogy a rendfenntartók túllőttek a célon, és szorgalmazta a mielőbbi békés kiegyezést. Azt is kijelentette, hogy holnap találkozni fog a tüntetők egy csoportjával. Úgy tűnik, hogy a kormány rájött arra, hogy ez a helyzet tarthatatlan, és szeretné elkerülni azt, hogy idő előtti választásokra kerüljön sor. Ez bölcs lépés, azt is figyelembe véve, hogy kezdenek elterjedni az őket egykor megválasztó szavazók nyílt levelei, melyekben csalódottságukat és kiábrándultságukat fejezik ki az emberek.

Ma több helyen voltak csendes demonstrációk tanárok és ügyvédek részvételével. Az események kiindulópontjaként szolgáló isztambuli parkban már egy szál rendőrt sem lehet látni, azt viszont igen, hogy az egész nap ott időző fiatalok jógáznak vagy épp téglákból és raklapokból fabrikálnak könyvtárat. Az is jellemző, hogy az emberek megpróbálják feltakarítani az utcákat maguk után, és eltávolítani a szexista vagy trágár kommenteket a falakról. Aki teheti, az pedig ételt, italt és a könnygáz ellen tejet tesz ki az ablakába vagy visz el a gyülekezőhelyekként szolgáló parkokba, hogy azokból bármely rászoruló ingyen részesüljön. Úgy tűnik, hogy a ma esti helyzet sokkal nyugodtabb az elmúlt napokinál, és szívből remélem, hogy ez így is marad.

Rengeteg dologról tudnék még írni. Nagyon sok vicces, szomorú vagy épp felemelő sztori, kép és videó kering az interneten és a TV csatornákon. De tudom, hogy amint leírnék egyet, tucatnyi újabb jelenne meg, és én reggelig itt ülnék a számítógép előtt. Inkább megyek aludni, holnap is lesz nap, majd meglátjuk, hogy milyen. A lakásunkon közben átfúj a hideg esti szél, erős esőszagot hozva magával, miközben a háttérben dörög az ég és villámlik. Vihar közeleg.

A képek forrása: #occupygezi.